Könyvtár
Vörös József (Zsibriki Vörös József) – Rókavár
  • Közzétéve:
  • 2010. szeptember 9.
  • Szerző:

    Mentálcsavar

  • Hozzászólások:

    0

Az Éden utáni 21341. körben, sehol és mindenüttRégóta nem számolom már, hogy hány képzett gyilkost küldtek a mindenséget keresztül-kasul átszövő semmibe, elpusztítandó a kút mélyén lakozó szörnyet. Kényszerűen hosszú életem során majd’ minden körben[1] felbukkant egy magát szerencsésnek gondoló szerencsétlen, hogy aztán soha többé ne halljon felőle a világ. Ám Hexia örökké acsarkodó urai ezúttal igazi meglepetéssel szolgáltak: szövetséget hívtak életre, hogy lebírják az alternatív közlekedés körezredek óta rettegett parazitáját. No, persze csak önmagukat lepték meg, mert én számtalanszor láttam már mindezt a folyton ismétlődő időhurokban, mellyel a kárhozat sújtott.

A bosszúvágy nagyhatalmú embereket fűtött: az anthemori mészárlásként elhíresült eseményben a királyi családból is sikerült vámot szednem. Izzó haragot tápláltak irányomba e hatalmasságok – kiváltképp Waldemar Khorton, Themor és Anthemor királya –, s olyasvalakit kerítettek ellenem, kinek eljövetelére már régóta vártam: egy Eneth szerzetest. Amint elém toppant, arcára kiült a döbbenet: a Viziember elevenedett meg előtte, a szörny, kivel édesanyja riogatta gyermekkorában. Elképedve bámulta a gyűrűt az ujjamon, melyet kedvesemtől kaptam egykoron, mielőtt még elborított volna a szenny, a gyűlölet és a gonoszság mocska. Ezúttal nem könyörtelen gyilkost vagy hírneves szörnyvadászt szabadítottak rám, hanem egy áldozati bárányt. Míg a gyilkosok rendre kudarcot vallottak, a bárány elpusztított… újra. Így volt törvényszerű. Mielőtt kardja lesújtott, eltűnődtem. Talán itt lenne az ideje, hogy megszakítsam a kört, hogy megakadályozzam újbóli és újbóli feltámadásomat. Mert semmi sem lehet örök, sem a Zsákos Ember, sem a Mumus, sem a Viziember. Igen, én sem. Meglehet, a szájhagyomány még sokáig életben tartana, de hiszem, hogy egyszer eljöhet az idő, amikor már nem velem ijesztgetik egymást az emberek.

A keleti dűnék mögül felkelő nap korán talpon találta Timperbak lakóit; így volt ez mindig, mióta világ a világ. Napmagas előtt a hőség az elviselhetetlenségig fokozódott; mindenki igyekezett mielőbb végezni ügyes-bajos dolgával, hogy aztán a legnagyobb melegben a fehérre meszelt házak oltalmában húzzák meg magukat az enyhülésig. Azonban az utóbbi néhány forgásban[2] felborult a megszokott életritmus: a homokdagály a hatkörös maximumához közeledett, s ilyenkor a város ura minden épkézláb embert a homokgátra parancsolt. Ez az ősi mechanikus védrendszer, mely a Vakhold közeledtekor volt hivatott megóvni a várost az elszabaduló homokóceántól, Timperbak határában húzódott. A világát vesztett égi szemgolyó, a jégmezők borította Vakhold hatkörönte kelt fel a déli horizonton, hogy megmerítkezzék Hexia levegőegében.
A herceg tudósai – a Szender-sivatagot átszelő Varangy-folyó mentén inkább varázslónak nevezték őket – egy kivétellel mind a gáton várták a nevezetes csillagászati eseményt. Csupán a leghatalmasabb, az Első Valóváltó nem mutatkozott. Öreg volt, akár a karavánút; látta már elégszer a Vakholdat, míg a kor hályogot nem vont a szemére. A kötelesség is máshová szólította: a város térkútjában várakozott. Útját kellett állnia a rókának, ha az Timperbak felé hagyná el a rókavárat…
Sok-sok ezer mértfölddel északabbra, Prémföld magas partjai mögött, Toportyánvár deres falai között szintén valóváltók, tudós fők és mágusok gyülekeztek, megakadályozandó a róka Farkasföldére szökését. A Griff-hegység gerincén túl, Peragorban, a hajdanvolt Arany Birodalom fővárosában is megtették a szükséges előkészületeket, hogy kihasználva a Vakhold keltette anomáliákat, egyszer s mindenkorra leszámoljanak a térkúthálózat vámszedőjével…

Mire végzett az utolsó fenevaddal is, az Eneth szerzetes már rég nem bosszankodott. A király a sziget fövenyén tetette ki, mondván, hogy egy kis bemelegítés bizonyára hasznára válik, s az udvartartás is szívesen venne egy kis látványosságot. Orfein Orfunder kénytelen-kelletlen keresztülverekedte magát a helyi fauna veszedelmes példányain, közben pedig azon tűnődött, hogy egy ilyen kicsiny sziget miképpen képes eltartani ennyi húsevőt. A mindenféle rendű és rangú fenevadak, a kicsik és a nagyok, a mérgezőek és a láthatatlanok, mintha fészküket védelmezték volna. Egyértelmű volt: útját akarták állni a gazdájukra cserkelő vadásznak. Persze eleve kudarcra ítéltettek egy valódi mesehős ellenében – az Eneth szerzeteseket Hexián, a világot uraló földön már csak mesehősként tartották számon, akárcsak a boszorkányokat vagy a tündéreket. Vagy a gazdag országokban a szegény ember legkisebb fiát.
Az utolsó fenevad a sziget közepén, a térkút bejáratánál hullott a porba; feje úgy nyílt szét a legendás Eneth kard csapása nyomán, mint az érett vízgyümölcs – egy mesebeli hőshöz mesebeli kard is dukált. Orfunder felpillantott a Cetre, az alsóbb fedélzeteken gubbasztó közönségére. Nem kellett beernyőznie szemét: a gigászi léghajó árnyékot vetett a sziget majd’ harmadára. Az udvartartás máskor lelkesen üdvözölte volna „mutatványát”, ám ezúttal csak sápadtan, nyakukat behúzva lesték a szerzetest. Orfein beleszimatolt a levegőbe, majd elhúzta szakáll keretezte száját. A félelem szaga terjeng – állapította meg. Tekintete a lombkoronákig eresztett alsó szintre siklott: néhány szolga a korlátnál hajlongott; a nektárfák nedvét csapolták. Veszélyes vállalkozásnak tűnt, ismervén, hogy a fa egyes életciklusaiban ragadozó életmódot folytat. Rendszerint akkor termeli a legédesebb nektárt és a legkívánatosabb gyümölcsöt, amikor húsra ácsingózik.
Hexia keleti partjainak legszebb és legkívánatosabb gyümölcse azonban már leszüretelve pihent a kosárban, a Cet megfigyelő fedélzetén. E mézédes gyümölcs pedig nem volt más, mint Janna királyné, Waldemar király hites felesége.
Eneth követőinek tudása, a Sólyomlátás révén a szép királyné és Orfein tekintete egymásba fonódott…

– Ne szomorkodj, kedvesem! Biztosan találsz magadnak újabb játszótársat! Ha mással nem, a hóhérral még elszórakozhatsz! – nevetett fel Waldemar király, majd ízeset harapott a lédús vízgyümölcsből. A frissítő gyümölcs halványpiros leve szétfröcsögött; nagyja lecsorgott a felséges úr állán, összekenve a pávát utánzó pazar ruhakölteményt, melyet gyász idején viselt. – Bár ki tudja! Ha igaz, amit Eneth híveiről mondanak, még az is meglehet, hogy élve visszatér. Persze amennyiben képes ellenállni az én kis biztosítékomnak!
– Biztosíték? Miféle biztosítékról beszélsz, Waldi? Nem ebben egyeztünk meg! – kapta fel fejét a királyné. Megbabonázta legutóbbi szeretőjének pillantása; úgy érezte, az alant ácsorgó férfi még ily távolságból is a veséjébe lát.
Waldemar idegesen körbepislantott, majd bosszúsan megfenyegette asszonyát:
– Megmondtam, hogy a szolgák előtt ne szólíts így! – azzal felmarkolt egy újabb szelet vízgyümölcsöt a roskadásig rakott asztalról.
– Szóval miről van szó, felséges uram? – Janna gyűlölte urát, ezt a hájas, vén kéjencet, de kedvéért újra és újra tőrbe csalta volna Orfeint. Pedig a szerzetes oly lángot szított, melyről azt hitte, már rég hamvában holt. Rövid, de annál izzóbb együttléteik során a királyné rádöbbent, nem csak a test epekedhet, időnként bizony a szív is hallatja hangját. Mégis elárulta a férfit, mert a szerelemről le tudott mondani, de a fényűző életről nem.
– Tudhatnád, hogy mindig biztosra megyek! – fintorgott Waldemar. – Van egy kis meglepetésem mindkettőjük számára.
Amint az Eneth szerzetes belépett az elhagyatott térkút kopott szobrokkal ölelt, vadszőlővel és repkénnyel befutott tornyába, a király intésére megnyílt a Cet gyomra, s aláereszkedett a „biztosíték”.
– Ez meg mi a csuda? Miféle aljasságon töröd megint azt a ravasz fejedet? – tudakolta Janna királyné.
– Drágám, nem hihetem, hogy igaz lenne mindaz, amit ezekről a fanatikusokról regélnek! Őszinte legyek? Szerintem még csak nem is igazi. Csak egy ügyes szemfényvesztő.
– De hát már bizonyított, nem?
– Nálad bizonyíthatott, picinyem, azt én nem tudom. Nem szokásom leskelődni utánad – eresztett meg egy farkasmosolyt a király, de a szeme elárulta: hazudik. – Az, hogy levágta az ellenem szövetkező orgyilkos-klán fejét, még nem egy eget rengető tett. Megtette volna más is – kacsintott.
– És a hajótöröttek?
– Ugyan! – legyintett Waldemar; közben az aláereszkedő gömböt figyelte, melyet emberei nagy-nagy óvatossággal igyekeztek a felszínre juttatni. Szinte látni vélte a csörlőkezelő homlokára kiülő izzadságcseppeket; hallani vélte a katonák zakatoló szívverését, amint visszafojtották lélegzetüket. – Kapitányaim is kimenthették volna őket… ha parancsot adok rá.
– És a szigetet őrző vadak? – A királyné úgy érezte, kötelessége védelmébe venni Orfeint. Úgy érezte, tartozik neki ennyivel. – Hiszen úgy tapsikoltál, mint egy gyerek, amikor levágta őket!
– A bajnokaim között is akad olyan, aki eljutott volna a kútig. Ezt bizton állíthatom.
– Tehát nem hiszed, hogy Orfein valódi Eneth szerzetes? Akkor miért kényszeríted erre az öngyilkos küldetésre?
– Kedvesem, Eneth szerzetesek csak a mesében léteznek! Legkiválóbb mágusaink szerint azok a tekercsek, melyeket őrült istennőjükről lejegyeztek, legalább tízezer körösek! Orfunder csupán egy ügyes kardforgató, valami istenhátamögötti kolostorból. Mindazonáltal én sem vagyok tévedhetetlen… Ha mégis az, akinek vallja magát, talán eséllyel száll szembe a szörnnyel. Bármelyikük is kerekedik felül, a fénymag – mutatott a felszínre huppanó gömbre – pontot tesz e csúnya ügy végére.

A nagyvilág előtt ismeretlen térkút bújt meg Wendyr szigetének hűs erdejében, mely egykoron egy impozáns város fontos közlekedési csomópontja volt, s melyről mára már csak Themor Tiltott Könyvtárának tiltott fóliánsai regéltek. A város a feledés homályába és nagyrészt a Feneketlen-tenger fenekére süllyedt; csupán itt-ott emelkedett ki a sekély part menti vizekből egy-egy hullámok mosta torony, kupola vagy beroskadt dóm. Orfeinnek nem volt érkezése szemrevételezni a hajdanvolt dicsőség kopott-romlott mementóit, de az a napnál is világosabban látszott, hogy a térkúton közel sem fogott annyira az idő vasfoga. A szerzetes felpillantott a kutat rejtő, zafír békákkal díszített toronyra. Régóta foglalkoztatta már a talány, hogy a mágiatudományok avatott szakértői miért vonzódnak olyan megrögzötten a tornyokhoz – bár a térkutakat illetően a természet törvényei válasszal szolgáltak: az Éden előtti időkből származó legősibb feljegyzések alig értelmezhető steril nyelven bizonyos nehézségi gyorsulásról regéltek. Orfein tisztában volt vele, hogy azon varázslat megidézéséhez, mely lehetővé tette a semmin át történő utazást, az irdatlan távolságok közötti ugrást, sebesség szükségeltetett. Erre pedig ideálisabb épületformát, mint a torony, nemigen találni.
Valaha forgalmas hely lehetett, ma inkább magányos sírbolt, erdei kripta – állapította meg Orfein. Felragadott az ibolyaszőnyegről egy követ, a térkút lemorzsolódott darabját, s maga sem tudta miért, de hozzávágta a torony kapujához. Meglehet, nem szerette volna, hogy a kút lakója azt gondolja: loppal közeleg.
Örök éj ülte meg a torony belsejét. A gonosz lakta fészekbe a töredezett boltíveken és az egykor ólomüveggel díszített ablakokon keresztül nem talált utat a napfény. Orfein belépett; nem volt többé visszaút.
Hát itt vagyok végre! – sóhajtott fel, s beszívta az áporodott levegőt. Elégedettséget kellett volna éreznie: régóta kereste már a világnak e rejtett zugát. Szent küldetése, mellyel az Eneth tanács bízta meg sok-sok körrel ezelőtt, lassan a végéhez közeledett. Egy életen át tartó utazással és megannyi kalanddal a háta mögött végre rálelt az elfeledett térkútra. Csupán egyetlen dolgot sajnált: szomorúsággal töltötte el, hogy ki kellett használnia a királynét.
Szegény-szegény Janna. Még nem tudja, de legalább annyit veszített, mint én. – Az Eneth szerzetesek társ nélkül, magányosan élték le életüket; ritkán akadt példa az ellenkezőjére. A testi kapcsolatot persze nem vetették meg, de a lelkük Enethé volt. – Szegény kicsi királyné.
Halandó ember rég feladta volna már a kutatást, nem úgy Orfein. Végül a türelem meghozta gyümölcsét. Calduria poros útjait rótta, a tartományét, mely a régi időkben az Arany Birodalom része volt, s amely otthont adott Themornak és Anthemornak, mikor hírt kapott a Waldemar király kuzinjait elveszejtő mészárlásról. Az uralkodó látszólag éktelen haragra gerjedt, s minden követ megmozgatott, hogy leszámoljon a gyilkossal. Valódi célja persze nem maradhatott rejtve egy Eneth szerzetes előtt. Néhány nemes cselekedet itt, néhány hőstett ott, s a szerzetesnek máris sikerült az udvar figyelmét felkeltenie. Waldemar számító ember volt, Orfein pedig hagyta magát az orránál fogva vezetni. Alig bírta leplezni mosolyát, mikor a király megzsarolta. Rég nem nevetett, nagyon rég, de amikor Themor és Anthemor ura közölte, hogy kivégezteti a királynét – a „cédát” –, ha nem száll alá az ördög katlanjába, szinte felnevetett. Waldemar nemhiába kapta a „Feleségnyüvő” előnevet: már öt asszonyát vérpadra vonatta. Szegény megboldogult királynék közül többen is házasságtörés bűne miatt szenderültek jobblétre, de ezúttal maga a király vette rá Jannát, hogy behálózza a szerzetest. Waldemar elárulta a házasság szentségét: felhasználta gyönyörű feleségét, csak hogy ármánykodása célt érhessen. Janna elárulta a szerzetest, amikor azért lett az övé, hogy csapdába csalja, vagy mikor színpadiasan bevallotta viszonyukat a királynak. Orfein pedig kihasználta a királynét, hogy hozzáférjen a themori Tiltott Könyvtár feljegyzéseihez, és hogy ott állhasson, ahol most állt: Wendyr kútjánál. A róka fogta csuka esete, melyben alig lehetett követni, hogy ki árult el kit, és mily módon.
Orfein hátravetette vörös köpenyét, s a kávára vezető lépcsőre lépett…

– Fénymag? – vonta fel szemöldökét Janna. – Az meg mi fán terem, Waldi?
– Ne tettess úgy, kedvesem, mintha nem lenne kettőnél több füled a palotában! – horkant Waldemar, majd keresztülhajított egy lerágott csontot a páhollyá avanzsált megfigyelő fedélzet korlátján: a gyümölcs után kedve szottyant visszatérni a húshoz. – Tudom, hogy tudod.
– Tegyük fel, hogy a semminél többet tudok, de attól még beavathatnál!
– Már miért tenném?
– Hogy dicsekedj vele.
A király öblösen felnevetett, aztán magához intette a háttérben ugrásra készen várakozó udvari mágusát.
– Jöjjön csak ide, barátom! A királyné a mi kis szerzeményünkről szeretne hallani. Megtenné, hogy mesél valamit a fénymagról?
– Hogyne, felség! – hajolt meg Morohet, az ösztövér tudós. – Ehem… ööö… tehát a fénymag. A fénymag nem más, mint a világot alkotó matéria esszenciája. Mégpedig olyan formában, hogy…
– Egyszerűbben, Morohet! Egyszerűbben! – szakította félbe a király.
– Nos, igen. Szóval ez az esszencia olyan, mintha a Napból vétetett volna, és ki tudja, talán az Alkotók magából a Teremtés istenéből kanyarítottak ki egy darabot, ami…
– Varázsló! Kevésbé szentségtelenül! Kevésbé! – szólt közbe ismét az uralkodó, ezúttal elszakította tekintetét az étkekről. – Még az hiányzik, hogy a Hit őreit a nyakunkra szabadítsa!
– Igenis, felség! Tehát, felséges asszonyom, abba a magba ott lent, ni, olyan erőket zártak, melyek, ha elszabadulnak, maga a Nap száll alá a földre, hogy tüzével elpusztítson mindent, ami él és mozog.
A különítmény, melynek az volt a feladata, hogy az Eneth szerzetes után a kútba bocsássa a fegyvert, a fénymagot szállító gőzszekeret kísérve óvatosan megindult a torony felé. Sápadt arccal, idegesen kapkodták fejüket; igyekezetük ellenére sem tudták palástolni rettegésüket. Nem lehetett tudni, hogy mitől félnek jobban: a fénymag tüzétől, avagy a Viziembertől.
– Mehetnek a szemek – böffentette Waldemar, miközben egy ezüstkéssel azon mesterkedett, hogy kipiszkálja a citrommal locsolt sült malac szemét.
– Felség? – meredt értetlenül a mágus a malacszemet ropogtató királyra.
– A távlátók – nyammogta Waldemar –, küldje le a távlátókat!
z Eneth szerzetes már átkelt, mire a gőzszekér megállapodott a káván. A porban, az állati nyomok között kirajzolódott, hogy a káva mely pontján járt ember, de mindegy is volt, a térkút ősi irányzékát úgy állították, hogy minden egyes szegmensből a semmi ugyanazon elátkozott szegletébe repítse az utazót. Korneász, az egység parancsnoka bele sem mert gondolni, hogy mily hatalommal bírhat az, ki eme elfeledett tudás birtokában van. Még a civilizált vidékek kútpapjai sem rendelkeztek ily mélységű ismerettel a kutak szabályozását illetően.
A két távlátó hangtalanul érkezett; az egyik a csodafegyverre fókuszált, a másik Korneász intésére kocsányán a Holló szegmensébe tekergett, a kiindulási pontra, melyből Orfunder útra kelt.
A királyi pár előtt felállított látókristályon a torony belseje köszönt vissza; rugalmas indák biztosították a kapcsolatot a szemekkel. A képek, akárha egy tó felszínéről tükröződtek volna.
– Pfuj! – fintorgott Janna. – Azt mondod, királyom, hogy ezek az undorító vackok élnek?
– Minden bizonnyal, drágaságom. Minden bizonnyal… és ami azt illeti nem is annyira vackok. Nem is gondolnád, hogy milyen sokba kerültek nekem. Már-már annyiba, mint a te éves fenntartásod, drágaságom – válaszolta Waldemar, majd a tudós fő felé fordult. – Mondja csak, főtudós barátom, a Holló melyik várost szimbolizálja?
Morohet közelebb hajolt a kristályhoz, hogy a tekercsek tanulmányozásában megfáradt szemeivel alaposabban is szemügyre vehesse a Halál madarát ábrázoló szobrot.
– Amennyiben emlékeim nem csalnak, felség, Rév-Enn városát, a Homorú-tenger partján. A themori feljegyzések szerint elpusztult a jégkor végén, a kútjával egyetemben.
– Nagyszerű! – tapsikolt párnás kezeivel a király.
– Miért olyan jó ez nekünk, Waldemar? – érdeklődött Janna.
– Azért drágaságom, mert így már teljesen biztos, hogy bezárult a csapda. Nem volt hiábavaló életre hívnom a szövetséget, mely esküt tett, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítja a Gonoszt. A rókavár minden egyes kijáratát eltorlaszoltuk. Lezártunk minden egyes várost, melyet a themori könyvtár néven nevez, s amely kapcsolatban áll Wendyr kútjával. Érted már?
– Nem egészen, felséges uram. Azt mondod, hogy minden kijáratot lezárattál.
– Így van, fiam.
– Akkor hol van most a szörny? Hol van a Viziember? Mert amint látom – mutatott a királyné a látókristályra – a toronyban Korneászon és emberein kívül nincs egy teremtett lélek sem. Hová küldted Orfeint?
– Orfein, Orfein, Orfein! – csattant fel a király. – Ha annyira szeretsz becézgetni, miért nem Orfi? Hm?
– Hová?
– Ha éppenséggel tudni akarod, sehová és mindenhová. A kút fenekére – köpött ki Waldemar nem kimondottan királyhoz illően. – Ennek a métely verte pöcegödörnek a fenekén bujkál az a féreg, ami oly sok ártatlan embert pusztított el. Kiváló embereket! – kiáltott fel. – Mert a kuzinjaim igazán jó emberek voltak! – hazudta szemrebbenés nélkül. – És én most megfizetek a halálukért! – csapott az asztalra, hogy szanaszét repültek a gyümölcsök, majd meredten bámult a királynéra. Janna csak a fejét csóválta; Waldemar szigorú tekintete lassan megenyhült. Szája széle meg-megremegett, mígnem képtelen volt tovább türtőztetni magát, és kitört belőle a nevetés. Valósággal rengett az óriási ember, belerázkódott még a fedélzet is. Miután könnyei elapadtak, s kifogyott a szuszból, megszólalt:
– Valld be kedvesem, egészen jól alakítottam! Egy pillanatig te is elhitted… – újfent felkuncogott – elhitted, hogy…
– Kiváló színész vagy, Waldi – hazudott ezúttal a királyné is.
– Még hogy az a két kötöznivaló gazember jó ember lett volna! – És csak nevetett, nevetett, még inkább halálra rémítve a Cet rettegő utasait. – Nos… ürügynek mindenesetre jók voltak.
A királyné tisztában volt vele, hogy Waldemar nem sokra tartotta rokonait. Talán éppen ő küldte őket a halálba, elárulva a vér kötelékét is – vélte. Feleségnyüvő Waldemart egészen más célok motiválták. Tudta, elvégre nem csak két füle volt a palotában.
– Gyűlöllek! – szólalt meg végül.
– Tudom, drágaságom. Tudom. Éppen ezért kedvellek. – Ezúttal már csak egy erőltetett mosolyra futotta. Aztán Morohethez fordult: – Nézzük meg, mire jutott a kotorékban az Eneth!
A Holló szegmensében várakozó távlátó alávetette magát. Utazása egy szempillantásig tartott csupán; mindenki, akinek rálátása nyílt a látókristályra, meredten figyelte a szem közvetítette képet. Elképzelésük sem volt, hogy mire számíthatnak, hisz’ a rémmesék csak a Gonoszról szóltak, lakhelyéről szinte sosem; így az lehetett márványpalota, poshadt barlangi tó, vagy akár emberi csontvázakkal körbekerített szemétdomb. Azonban arra, ami a szemük elé tárult, nem voltak felkészülve. A távlátó sötét csarnokról küldött képeket, melyben itt-ott különös, természetellenes lidércfény villant, foszforeszkáló vonalak, rúnák, ikonok derengtek fel a néhol túlságosan szögletes, másutt pedig élesen lekerekített formák között. Nem fogadótér volt, mely a célállomásokon emeli ki a zuhanásból az utazókat, hogy azok egy pihe könnyedségével érkezzenek meg, hanem valami más, valami nem evilági. A csarnokból nyílegyenes folyosó vezetett egy vízben álló teremig, melyen keresztül a szem tovább tekergett – kocsánya eddigre már a pókfonalnál is vékonyabb volt. A termen túl egy újabb csarnok tátongott, közepén trón magasodott. Mert volt trónus, hogyne lett volna, hisz’ nem csak a mesebeli hősöknek járt mesebeli kard, hanem az alvilág urainak is járt alvilági trónus, csontvázhalmokkal és koponyagúlákkal körbevéve, ahogy illik.
A látókristály körül síri csend uralkodott – egy sírbolt előtt nem illik hangoskodni –, csak Morohet, az udvari mágus nem bírta visszatartani szavát:
– Ni! Trónt épített a Halál.
A távlátó megpróbált keresztülvergődni a víz fölött lógó, ide-oda vergődő csápok között, melyek szikrát vetettek, mikor hozzáértek valamihez, és már úgy látszott, sikerül neki, amikor hirtelen elsötétült a kristály. A közönség egy emberként hőkölt hátra. Waldemar Khorton nyelt egyet, majd rekedt hangon megszólalt:
– Küldjék a fénymagot!
– De mi lesz Korneásszal és a csapatával, felség? A tervben úgy szerepelt, hogy előbb a fedélzetre szállnak! – vetette közbe Morohet.
– Küldjék! – A király suttogott, ám szavait mindenki hallotta a Cet széltében-hosszában.

Orfein Orfunder megbabonázva fordult körbe a csarnokban. Amit látott, idegen volt, mégis ismerős. Látott már ilyesmit, még ifjabb éveiben, egy legalább annyira titkos és tiltott könyvtárban, mint a themori. Amikor szerzetesi rangra emelkedett, bepillantást nyert az Alkotók Könyvébe, az Eneth kolostor féltve őrzött szent ereklyéjébe. Az Alkotók, a Hexiát teremtő istenek hona nézett ki így, mint ez a hely, ami most a szeme elé tárult. A szerzetes még a rúnákat is el tudta olvasni, bár a jelentésüket nem ismerte: „zsilip”, „szkafander”, „cryo-kamra”, „csillagtérkép”.
– Az Alkotók Palotája! – bukott ki Orfeinből hangosan; egy körszázad fegyelme foszlott le róla. – Eneth… a színed elé járulok.
Érdes nevetés hallatszott a trónus felől, de nem is nevetés volt az, inkább halálhörgés. Orfein megkerülte az emberi maradványokat, s végre megérkezett. Ott ült előtte a csonttrónuson az, kivel édesanyja riogatta gyermekkorában: a rém, a térkutak parazitája, a Viziember.
Ne játssz a térkút közelében, kisfiam, mert magával ragad az elkárhozott lélek! – hallotta fejében anyja hangját.
– Te?… Én?… – nyögte ki végül, miközben egyenesen az őrület tüzében égő szemekbe nézett.
– Nem megmondta anyánk, hogy ne játssz a kút közelében, szerzetes?
Orfein tekintete végigsiklott a szörny különös öltözékén – az Alkotók Könyvében szintén látott ilyet –, elolvasta mellkasán a feliratot: „technikus”, majd meglátta a gyűrűt. A gyűrűt, melyet Janna adott neki, mielőtt elárulta volna Waldemar királynak.
– Eljöttél hát! – sziszegte a szörny.
– Káprázat vagy!
– Ó, ha pusztán fantáziád szüleménye lennék, akkor most találós kérdésekkel vívnánk meg párbajunk, Orfein! Ám nekünk itt vannak a jó öreg kardjaink.
A két Eneth kard egymásnak feszült, noha mindkettő egy volt és ugyanaz. Annyiban különböztek csupán, hogy a szörny forgatta kard régebbi volt, körezredekkel öregebb darab. Amint összecsaptak, a fénymagból rőt fényvirág nyílt. Ám a párviadalt mégsem a csodafegyver ereje döntötte el – az „Alkotók Palotáján” alig fogott a tűz –, hanem az, hogy mely kard törött hamarabb.
Nem történt semmi. Waldemar király értetlenült emelte fejét Morohet felé; a valóváltó tanácstalanul tárta szét karjait.
– Én… – nyögte, és akkor a sziget közepe semmivé foszlott, akár egy vulkáni kúp a legnagyobb kitörések során.
A Cet fedélzetén kitört a pánik. Hiába rendelte el a király, hogy teljes gőzzel távolodjanak Wendyrtől, senki sem számolt vele, hogy a fénymag ily heves virágzásnak indul. Rőt fénycsóva vágott a magasba, lyukat ütött az égbolt kupoláján; a szigeten tűztenger hömpölygött a partokig. Aztán vihar támadt, mely láthatatlan kezével megragadta a léghajót, s vonni kezdte Wendyr süppedő közepe felé. Hiába fűtötték izzásig a kazánokat, a titokzatos erő nem engedett, vitte magával a Cetet, egyenesen a hullámsírba, ahová a sziget temetkezett.
Pusztán két ember maradt higgadt, csak ők ketten őrizték meg hidegvérüket: a király és a királyné.
– Azt hiszem, drágám, kissé túljátszottam a szerepem – állapította meg Waldemar, miközben megtörölte száját; végzett az étkezéssel. – Nem gondolod?
– Demonstrálni akartál, Waldemar – meredt közönyösen Janna a pusztulásra. Szíve helyén ürességet érzett. – Demonstrálni a szövetségeseid előtt. Hát sikerült.
A sziget helyén egy örvény járta táncát, sötét torkában csonttaréjból vont torony csillant. A varázsló egyik kezével görcsösen a korlátba kapaszkodott, a másikkal pedig a pokol fenekére mutatott, és makacsul ismételgette:
– Ni! Trónt épített a Halál!
Aztán mintha varázsütésre történne: az örvény lecsillapodott, a vihar elült, s a komor vizek összezárultak a Cet alatt. Csend borult a világra, csak Morohet motyogása hallatszott:

Ni! Trónt épített a Halál
Egy messze, nyugati vár
Fölött, hol a végtelen
Magányban jó s rossz, bűn s szerelem
Örök sírban pihen.
A sok oltár, palota és torony
(Vén torony mind, de egy sem ing!):
Mieinkkel sehogyse rokon.
S mert rajtuk át szél sose ring,
Köröskörül bús-csüggeteg
Feküsznek a komor vizek.[3]

Timperbakban az öreg valóváltó a káva egy emberemlékezet óta használaton kívüli részén, a Kék Béka szegmensében kuporgott. A háttérben alázatosan várakoztak a kútpapok. Már a nagy elődök idejében sem ismerték, hogy a Béka mely várossal azonos; a kútpapok beérték azzal a tudással, hogy ez az irány zsákutca, és legjobb esetben is csak a halálba vezethet. Ám most fény derült a titokra. Az öreg részese volt azon tudóscsoportnak, mely a Vakhold és a themori Tiltott Könyvtár segedelmével kiszámította a keresett kút hozzávetőleges helyét. Amint megszületett az eredmény, már nem volt nehéz rábukkanni a Kék Béka tornyára, mert a Feneketlen-tenger ama részén csak egyetlen szárazulat emelkedett ki a habok közül: Wendyr szigete.
Az öreg egyáltalán nem örült a felfedezésnek; csöppet sem tartotta szerencsés ómennek, hogy felpiszkálják az átokverte hely elátkozott lakóját. Szentül hitte, hogy ebből a kis bosszúhadjáratból nem sülhet ki semmi jó; legfeljebb megfricskázni tudják csak a szunnyadó Gonoszt, hogy annak haragja visszaszálljon az őt zargatókra. Hosszasan kérlelte a herceget, hogy álljon el szándékától – ehhez Első Valóváltóként minden joga megvolt –, és ne támogassa a messzi föld királyát, de Timperbak uralkodója tartotta magát szavához. Az öregnek nem maradt más választása: életre hívta a Tiltás varázslatát, mely gátat szabott minden teremtett lélek előtt, hogy célpontként a Gyűrűs Holdat, a sivatagi város szimbólumát jelölje meg. Ám az Első Valóváltó érezte, ez alkalommal talán még az Alkotók tudása sem lesz elegendő, hogy a végzet útjába álljon. Érezte fájó csontjaiban.
Halk moraj támadt.
A kútpapok elöljárója tiszteletteljesen megjegyezte hátulról:
– A dagály, Mester.
– Nem, barátom, ezúttal nem… – válaszolt szomorúan az öreg.
Az Első Valóváltó még a vak, hályog borította szemeivel is érzékelte a kút aljában, a fogadótérben születő rőt fényt.

Nyílt templom és tárt sír a rőt
Vízzel egyszint ásít, de sem ők,
Sem a kincs, mit a bálványfejek
Gyémánt szemürege rejteget –
Sem a sok drágaköves halott
Nem csalja előbbre a habot;
Mert – jaj! – fodor nem rezzen ezen
A tükrös sivatagon sohasem –
Hullám nem mondja, hogy szelek
Gyúrnak más, boldog tengereket –
S dagály, hogy a víz nem mindenütt
Ily irtózatosan derült.[4]

Fenn a sarki fény alatt, zúgó fenyves ölében, Toportyánvár fagyos kútjában, az ősi varázslat, melyet a sivatagi mágus megidézett, erejét vesztette. Farkasföldén nem működött a Tiltás, az itteni tudós fők kénytelenek voltak más módszerhez folyamodni. Halálosnál halálosabb csapdákat állítottak fel a fogadótérben, hogy semmi se hagyhassa el élve a „kotorék” kijáratát, ám lehettek azok bármily ötletes és végzetes találmányok, elhamvadtak a megalkotóikkal egyetemben, mikor északon, télvíz idején kinyílt a rőt tűzvirág.

Nyugaton a kevély város, a hajdanvolt dicsőséggel kérkedő, mit sem sejtve ébredt álmából. Peragor állandó volt, s örök – hitték lakói, hisz’ birodalma elpusztult ugyan, de a város megmaradt; nem fogott rajta az idő vasfoga. Tornyai megingathatatlanul törtek az égre, magasabbra, mint a dicső időkben. Az óceán felől hűvös szellő borzolta a függőkertek buja zöldjét, sirályok libbentek a hátán, nyugalom mindenütt…

De íme, zörren a levegő!
Valami mozdul – a tenger? a kő?
Süllyedő toronyrengeteg
Látszik emelni a vizet,
S mintha lyukakat tépne a
Csúcsuk az Ég hártyáiba!
A hullám rőtebben tüzel,
Órák lélegzete halkul el –
S ha majd, míg nem földi sikoly
Kiséri, e város elsüllyed,
Ezer trónjáról a Pokol
Feláll és tiszteleg.[5]

Az Éden utáni 21341. körben, sehol és mindenütt

Régóta nem számolom már, hogy hány képzett gyilkost küldtek a mindenséget keresztül-kasul átszövő semmibe, elpusztítandó a kút mélyén lakozó szörnyet. Kényszerűen hosszú életem során majd’ minden körben felbukkant egy magát szerencsésnek gondoló szerencsétlen, hogy aztán soha többé ne halljon felőle a világ. Ám mint mondják: mindenkinek megvan a nemezise. Az enyém egy Eneth szerzetes képében bukkant fel újra és újra az időtlennek tűnő időhurok egy pontján, hogy győzedelmeskedve rajtam és önmagán a múltba zuhanjon, s átvegye helyemet, azt, ami mindig is az övé volt. Jó öreg Eneth kardom eltörött; Orfein pedig tette kötelességét, nem hibáztatom. Soha nem is hibáztattam. Mikor felemelte fegyverét, hogy lesújtson, megláttam szemében a változást. A torzulás, mely a harc és a pusztító fegyver nyomán végbement a semmiben, ebben a különös matériában, örökre megváltoztatta a győztest. Diadala a legsúlyosabb vereséggel ért fel; inkább volt már én, mint önmaga. Tudtam, idővel a jóságnak az a kicsiny szikrája sem marad meg benne, ami még ott pislákolt szívében, s teljesen azzá válik, mi én vagyok. Tudtam, mert mindig így történt. Talán itt lenne az ideje, hogy megszakítsam a kört… hogy megkíméljem Orfeint a körezredek szenvedésétől, és talán azért is, hogy ne születhessek újjá. Ha az idővonal tovább szalad, egy szép napon én is elmegyek, mert semmi sem örök; sem a Zsákos Ember, sem a Mumus, sem a Viziember. Igen, én sem.
Mielőtt lecsaphatott volna, feltartottam törött kardomat, s változtattam a történelem menetén… Nevetésem sokáig visszhangzott az Alkotók Palotájában. Átkozott bolondok! Ha nem küldtök ide, hogy elpusztítsam a Gonoszt, akkor az meg sem születik! Öntelt kontárok! Még hogy valóváltók! Fogalmatok sincs a térkutak működéséről, balgák! A hálózat nem csupán a teret járja át, időnként az idő szövetében is utat talál…

Első utam az anthemori palota titkos térkútjába vezetett, melynek irányzékát egykoron én tettem működésképtelenné egy Felsőbb Tiltással, hogy még a tűzvirág se törhessen rajta át. Körezredekkel később, Waldemar Khorton idejében a helyi kútpapok is szentül hitték: a királyi kút használhatatlan. Pedig ha sejtették volna! A themori feljegyzéseket, melyek arról árulkodtak, hogy összeköttetésben van a Kék Béka tornyával, még csak el sem kellett tüntetnem; megtette helyettem Orfein, amint a királyné kegyeibe férkőzött. Egy Eneth szerzetes van olyan előrelátó, hogy ha csapdába sétál, nem teszi azt kivezető kiskapu nélkül. Balgák!
A nyilvános kúton távoztam a városból, kerülő úton – Anthemor kútja nem állt kapcsolatban Wendyrrel; ez kímélte meg a fénymag pusztításától. Csak félelmet hagytam magam mögött és vizes nyomokat a palota márvány padlatán. Itt járt a Viziember! Felkuncogtam, mire Anthemor riadtan fordult meg álmában.
Aztán vártam. Sok-sok körön keresztül. Generációk születtek és omlottak porrá, mígnem egy fagyos reggelen felsírt egy csecsemő: Janna. Koldusok közt jött a világra, de hosszú és magányos élete végén Themor és Anthemor királynőjeként szállt a sírba. Nevét a legnagyobb uralkodók sorában jegyezte az utókor, nem úgy, mint Feleségnyüvő Waldemarét, kitől megörökölte a trónt, s kit nem sokkal Orfein pusztulása után ragadtam magammal a királyi kúton keresztül. Egy pillanatig sem bántam, hogy oly sok idő után leráztam magamról az időhurok béklyóját – a halhatatlanságot –, mert amint belenéztem Waldemar rettegő szemeibe, és néztem őszbe forduló haját, az mindenért kárpótolt. Sikolya zene volt füleimnek. Balgák!
Figyeltem még egy ideig a szép királynőt, magányos voltam magam is; hallgattam, amint a legsötétebb órákban a nevemet suttogja. Néztem, mint áztatja el könnyeivel párnáját, miközben álomba sírja magát… Aztán nem mentem többé; lassan kiveszett belőlem Orfein, s újra az lettem, ami mindig is voltam: a Viziember.

A szép pihen! Álma legyen
Oly mély, amily időtelen!
Férgei várják csendesen!
S várja a vén, homályba-holt
Erdőben egy mély kriptabolt:
Kripta, mely kapuja setét
Szárnyait gyakran csapta szét
Győztesen, fodros szemfedők
S a gyászoló család előtt;
Sírbolt, magányos, süppedett,
Melynek kapuját, mint gyerek,
Kővel épp ő dobálta meg;
Kősír, mely dörgő kapun át
Visszhangot többé már nem ád,
S – kis bűnöst – nem ijesztgeti,
Hogy bent a holt felelt neki.[6]


[1] Kör: időmérték, mely alatt Hexia megkerüli csillagát.
[2] Forgás: időmérték, mely alatt Hexia megtesz egy fordulatot tengelye körül.
[3] Részlet Edgar Allan Poe, Város a tengerben című verséből, fordította: Szabó Lőrinc.
[4] Részlet Edgar Allan Poe, Város a tengerben című verséből, fordította: Szabó Lőrinc.
[5] Részlet Edgar Allan Poe, Város a tengerben című verséből, fordította: Szabó Lőrinc.
[6] Részlet Edgar Allan Poe, Az aluvó című verséből. Fordította: Tellér Gyula.
(Vörös József (Zsibriki Vörös József))

 

Nincs hozzászólás
Szólj hozzá!