Könyvtár
Tóth Tamás (Aldaris) – Könnyek Korinthoszért
  • Közzétéve:
  • 2010. szeptember 9.
  • Szerző:

    Mentálcsavar

  • Hozzászólások:

    0

I.e.146, Achaia

Amennyire ki tudom venni, tucatnyian lehetnek, mind nők, néhány még gyermek. A légiósok kísérik őket a ketrecekhez, hogy életük végéig rabszolgaként szolgálják egy kényelmes szenátor, vagy akármilyen tisztes polgár igényeit. Egyikük, egy idősebb asszony, egy napja talán a város egyik leggazdagabb családjának tagja, kimagasodik a csoportból. Vonásai kifinomultak, megtépett ruházata ellenére egyenes derékkal jár, pontosan úgy, ahogy egy arisztokratától várná az ember. Hosszan követem a tekintetemmel, egykor fekete haja szétbontva, ruhája mocskos, sok helyen tépett, a vállain csomók tartják az öltözékét arany válltű helyett. Kék szeme kutatva fut végig a rómaiakon, majd végül – nyilván tiszti rangjelzéseim miatt – megakad rajtam.

– Hatszáz rómaiért hal meg több ezer korinthoszi? Hatszáz római miatt mészároljátok le a várost? – kiáltja felém görögül vaskos makedón kiejtéssel. Elmosolyodom, de mosolyom inkább merev, mint vidám. Az egykor barbárnak titulált makedónok ugyanilyen brutalitással bántak el mindenkivel, aki ellenállt nekik. Most pedig mi, a barbárnak titulált rómaiak tesszük ugyanezt velük. És éppen ez a makedón nő teszi fel azt a kérdést, amin én is rágódok a város kapuinak kitárása óta. Tényleg annyit ér hatszáz római, mint az egész város?

Terentius odalép hozzá és felemeli a kezét, hogy megfegyelmezze a merész asszonyt.

– Optio[1]! – állítom le – Ezt majd én megoldom! – Hangom szokatlanul halk, de rám jellemzően határozott.

Odalépek a nőhöz, lassan végigmérem. Körülötte mindenki félrehúzódik, nem akarnak újabb verést kapni. Még a makedón is hátralép. Sokáig kutatom a kék szemekben azt, ami magára vonta a figyelmem. Ő állja a tekintetem. Valeriára, feleségemre emlékeztet, nem csak a vonásaiban, hanem arisztokratikus tartásában is.

– Rómának minden egyes polgára fontosabb, mint akár ezer barbár. Korinthosz… – pillanatra bizonytalanná válok, küzdök az érzelmeimmel – ez a város is megfizet, hogy mások tanuljanak belőle.

A nő szemében gyűlölet vagy félelem helyett szánalmat vélek felfedezni. Mintha tudná, hogy nem voltam őszinte. Mintha tudná, hogy ez nem egy érző ember, hanem Róma katonája, aki beszél. El szeretném mondani neki, az ölébe hajtani a fejem, vágyok valami emberségre. Tudom, mit akarok tenni, s mégsem teszem meg.

– Azt jelöld meg – mutatok a makedónra és a mögöttem álló légiósok egyikére nézek, aki tudja mit kell tennie – Az én rabszolgámként küldjed Rómába.

A nőnek meglepő módon mintha megértést látnék a tekintetében. Szenvedtem, mióta visszatértem Rómából.

***

Sétáltunk a Városban. A Subura nyomornegyedeit magunk mögött hagyva már a Fórum közelében jártunk. Örömömet azonban, hogy gyönyörű feleségemmel sétálok szeretett városom utcáin, kételyek homályosították el. Valeria másképp viselkedett, mint szokott. Visszafogottabb volt a nevetése, mesterkélt, az arcán mintha rejtett érzelmeket láttam volna átsuhanni. A jelek árulkodóak voltak: nem volt hajlandó hozzámbújni, ha megérintettem összerezzent, s két év különlét után nem akart velem szeretkezni sem. Becsültem, családjának neve pedig túl értékes volt a magasabb körökben ahhoz, hogy erőszakossá váljak.

Római tiszt voltam, becsültek az embereim, becsültek a legátusok, számtalanszor bizonyítottam Karthágóban, hogy hű polgára vagyok a Városnak. Honestas, a név becsülete. Ez az, melyet minden római jobban vigyáz, mint a vagyonát, az életét. Ezért nem adja meg magát ellenségnek; ezért veti ki a Város magából árulóit. A rómainak a becsülete a legnagyobb értéke, ha elveszíti, az rosszabb a halálnál is. Egyszerűen nem tehettem semmit, ami ezt a becsületet elveheti.

Mikor elértük a csendes, háromszögletű teret, Valeria leült a szökőkút mellé egy padra, és megfogta a kezem. Találkozásunk óta először. Kezének melege, finom bőre felpezsdítette a vérem, újra és újra szerelmes lettem belé.

Quintus. Beszélnünk kell.

Hallgatlak, drága Valeriám.

Láttam, hogy kínlódik, próbál erőt gyűjteni, közölni akar valamit. Segíteni akartam, így megszólaltam:

Valami baj van?

Quintus… szeme könnybe lábadt, érezhetően közel állt ahhoz, hogy zokogni kezdjen – Várandós vagyok.

Villámként sújtott le rám a kijelentés. Nem gondolkodtam, csak örültem, ujjongtam a gondolatra. Önkéntelenül is vigyorogni kezdtem.

Semmi baj, Valeria, ez jó hír…

Már négy hónapja! – hangja élesen szakított félbe. Négy hónapja… Az nem lehet. Hacsak…

Megértettem. Arcomra minden bizonnyal kiült a csalódottság és a keserűség. Hosszú percekig tartó csend telepedett közénk.

Kitől? – kérdeztem halkan. Próbáltam uralni a dühömet.

Nem válaszolt azonnal. Kezét visszahúzta a stólája[2] alá, minden bizonnyal a hasára tette a kezét. Hangja remegett.

Caius. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű…

Nem ilyen egyszerű? – alig tudtam uralkodni magamon. A legjobb barátom és Valeria. Nagyon egyedül éreztem magam. A haragom egyre gyűlt bennem, és csak arra várt, hogy kitörjön. A gyermekáldozó karthágóiaknak, vagy a vadember ibéreknek tartogattam ezt az érzést, a csatákra. Most nem tudtam mihez kezdeni vele. Tehetetlen dühömben felálltam, és a hajamba túrva pár lépést hátráltam. – Nekem nagyon is egyszerűnek tűnik a helyzet.

Caius nem az akinek, gondolod, Quintus…- könyörgött Valeria.

Hát, ez most már nyilvánvaló. Nem elég, hogy a feleségem elárul, de hogy a gyerekkori barátom is az kicsit sok. Tönkre tettétek az életem! Ezt – mutattam Valeria hasára – nehéz lesz elrejteni pár hónap múlva.

Quintus kérlek, hallgass meg…

És ki fogja ezt a gyereket eltartani? Caius gyerekét? – hangsúlyomban benne volt minden csalódottságom és keserűségem. Dühöm kezdett kitörni belőlem. Tudod mit tettél, te mocskos szajha?

Ez már Valeriának is sok volt. Soha nem illettem ilyen durva jelzővel. Sírni kezdett, és lassan felemelkedett.

Tudtam, hogy nem fogsz végighallgatni. – mondta, mintha készült volna erre a reakcióra.Tudtam, hogy nem akarod majd tudni az igazságot! – hirtelen tőrt rántott elő az eddig rejtett kezével. Hiába várt reakciót, nem kapott. Egyik felem kívánta a halálát, míg a másik bénultan figyelte az eseményeket.

– Jobb, ha nem maradok élve ezzel a szégyennel – állapította meg hirtelen teljes nyugalommal.

Mire elértem, a tőr már majdnem tövig hatolt a torkába. Szája sarkából rubinvörös vércsepp gördült le, majd némán összerogyott. Végig engem nézett az igéző kék szemeivel.

***

Kardom pengéje könnyedén hatol a szegycsonton át a görög mellkasába, és megáll a gerincében. A közhiedelemmel ellentétben nem spriccel a vére, hanem csak gyorsan eláztatja a tunikáját. A fiatal férfi tekintete elhomályosul, élettelen teste elernyed; mire kitépem a csigolyába szorult fegyverem, már halott.

Újra érzékelni kezdem a külvilágot, a sikolyokat, a kiáltásokat, a tűz ropogását. Egy szakasznyi légionárius rohan el mellettem a város déli fala mentén, a kaszárnyák irányába. Orromat égett hús és kiömlött vér bűze tölti meg. Intek az embereimnek és a közeli háromszögletű tér felé mutatok.

Korinthosz a szemem előtt haldoklik, akárcsak Valeria. Római tisztként megtanultam a parancsokat követni, de a jelenlegi helyzetben minden lépés, minden hárítás és szúrás nehezemre esik. Akaratom ellenére süllyedek a kétségbeesés, a bűntudat és a bánat mocsarába. Holtak ragadnak meg és húznak egyre mélyebbre, feleségem és legjobb barátom hideg kezei.

Honestas, drága és felbecsülhetetlen becsület. Ezért ölte meg magát az a nő, akit mindenkinél jobban szerettem. Ezért gyötrődök már fél éve. Igyekeztem megóvni a nevemet, a családom büszkeségét, most azonban még több szégyen terheli a lelkem.

Futólépésben érjük el a békés, csendes teret. Emlékeztet a hely valamire, de nem tudom hova tenni, csupán eltölt a kellemetlen érzés, hogy már láttam valahol. A tér közepén álló szökőkútban holttest úszik a vérével vörösre festett vízben. A keleti oldalon egy épület lángol, a tűz forróságát itt is érzem, de mégis a hely szelleme gyötör. A rutinban lelek ideiglenes menedékre.

– Calpurnius! Vigyél kétszakasznyi embert és tisztítsd meg a keleti utcát. Férfiakat felkoncolni, nőket és gyerekeket a rabszolgák szekeréhez! – adom ki a parancsot – Ha eljutottál egy kis kerthez az út jobboldalán, küldj egy embert vissza, hogy jelentsen Terentius optionak. Értetted?

A szakaszvezető elég jól ismer ahhoz, hogy türelmetlenségét, ha nem is nyíltan, de tudtomra adja. Az embereim órák óta fosztogatni szerettek volna, de a légióban a rangidős tisztek engedélye nélkül egy katona sem nyúlhat semmihez. A hadsereg íratlan szabályai szerint nekem, mint rangidősnek kellene kiadnom a parancsot a szabad rablásra. Bűntudatomat próbálom elnyomni a kötelességtudatommal, minden alkalommal kínlódássá téve a hagyományok követését. A döntéseim bizonytalanokká válnak, felemás parancsok születnek, becsületem harcol az emberségemmel. Elsősorban azonban katona vagyok, és most a katonára van szükség. A hagyományok szerint kirabolhatjuk a várost. Calpurnius is ezt a parancsot várja.

– Igenis! – bizonytalanul fordul a katonái felé.

– És Calpurnius! – kiáltok utána – Szabad rablás. Ne feledd, nincs erőszak a nőkkel!

Tisztelettudó bólintás a válasz. Nem örül a tiltásomnak, de az együtt töltött évek során látta, hogy tisztességesen bánok a legegyszerűbb légionáriussal is. Mindennek eljön a maga ideje.

Meg sem várom a távozásukat, intek az éppen érkező Terentiusnak. Jól ismer engem, tíz éve már hűen szolgál. Ismeri a hangulataimat, ismeri a családomat, ismeri a barátaimat. Ismerte Valeriát és Caiust is. Talán tudott is arról, amire én olyan vak voltam. Caius csupán néhány évvel volt fiatalabb nálam, de lovagi[3] rangja alapján sokkal többet is elérhetett volna. Mégis, ő jóval kevesebbet tudott felmutatni a seregben, mint én. Terentius látta, sőt tudatta velem, milyen irigy rám a gyermekkori barátom. Soha sem rendült meg a hite bennem. Futva jön a déli kapu felől. Lihegve áll meg előttem, sisakján kisebb horpadásokat veszek észre. Kérdő pillantásomra vigyázzba áll.

– Kisebb csetepaté a falaknál, uram. A görögök merészek voltak.

– Meglep, hogy egyátalán eltaláltak, optio. Rendben. Itt gyűjtsd össze a rabszolgákat, és állíttass sátrat a sebesülteknek! Őröket a sarkokra! Calpurnius egy embere jelenteni fog!

Terentius bólint, majd jelenteni kezd:

– A konzul hamarosan megérkezik. Beszélni akar veled. – Savanyú képet vághatok, vagy talán a lelkemben dúló vihart érzi meg, esetleg arra gondol, hogy az ostrom utáni gyilkolás nem tetszik, mindenesetre témát vált. – Ezek a görögök tényleg nem érnek semmit – mondja önelégült vigyorral – Mintha asszonyokkal verekednék. Igaza volt a konzulnak. „Hol van Themisztoklész, Periklész?” – idézi a konzul két nappal ezelőtti szózatát – „Hol van Sándor, a makedón király…”

***

– …a makedón király, aki méltó ellenfele lehetett volna Rómának? Árnyaik a régi görög harcosoknak! Asszonyok közé bújnak, és lesből támadnak…

Mummius nem talált más módot dühe levezetésére, így belerúgott egy sisakba. Nem messze álltam tőle, és figyeltem a fortyogását. Ahogy végignéztem a feldúlt római táboron nekem nem Sándor, inkább Nemesis, a bosszú istennője jutott eszembe. Róma óta imádkoztam hozzá, hogy igazságot szolgáltasson nekem. Most végre megkaptam, de elégedettség helyett csak ürességet éreztem. Mindenütt holttestek hevertek, többnyire rómaiak. Hatszáz derék polgár. Közöttük valahol ott hevert az egykori barátom is, s szégyen fogott el arra a gondolatra, hogy mi vezetett idáig. A tábor romokban hevert. A hajnali pusztítás a görögök teljes győzelmét hirdette. Elvesztettük az egész cohorsot, melyet a konzul az akháj seregek felderítésére küldött. Intettem a rám várakozó görög kisfiúnak, hogy adja át a levelet. Kibontottam és végigfutottam a görög szavakon. Mummius érdeklődő tekintetére felnéztem:

– Daieus mozgásban van. Nyílt ütközetet akar Korinthosz mellett, a fellegvártól északra.

Mummius bólintott, és odalépett mellém. Vigyázzba merevedtem, s közben a levelet gyorsan a tarsolyomba süllyesztettem. A konzul együttérzően megveregette a vállam.

– Megértem, Quintus, hogy nem túl vidám. Tudom, hogy a cohors vezetője, Caius Cornelius, jó barátja volt.

– Nagy veszteség, konzul, tehetséges katonája és hű polgára volt szeretett városunknak. – reméltem, hogy a szavaim olyan bánatosnak hangzanak, amilyennek szántam őket.

– Én is sajnálom. Nem lehet könnyű elveszítenie még valakit a Rómában történtek után. – Szemem akaratom ellenére könnybe lábadt. Eszembe jutott Valeria, és az, ahogy azon a téren bevallotta…Ahogy a tőrt előrántotta… Én pedig nem tettem semmit. A hős, a háborúk veteránja, a tettek embere bénultan figyelte, ahogy a szerelméből elszáll az élet. Mély sóhaj után válaszoltam csak:

– Kérem, a feleségem haláláról ne essen szó, konzul. Más miatt vagyunk itt.

Mummius bólintott. Becsült annyira, hogy ne erőltesse a témát. Honestas, mindent uraló becsület!

– Igaz. – Felemelt egy tekercset. – A szenátus azt akarja, hogy példát statuáljunk Daieusszal. Hogy a bázisául szolgáló Korinthosz példájából Keleten mindenki értsen a szóból.

– Végzünk Daieusszal, uram.

– Nem primus pilus[4]. Végzünk Korinthosszal. Most már van indokunk is – intett a holtestek felé.

Megrendültem a szavak hallatán.

***

Terentius optio szavai a ködbe vesznek ugyan, de az értetlenkedő arckifejezése nem. Nem akarok magyarázkodni neki, nem akarom felfedni a bűntudatomat. Mindig is megvetettem a katonák örök mohóságát, az állatias ösztönt, ahogy a védtelen falvakra, vagy városokra vetették magukat. Pár aranytárgy, néhány nő forró öle, ez nem illik a római katonáról alkotott képembe. Undorodom magamtól, hogy részt veszek benne. Mégis, teszem a dolgom. Intek, hogy ő is tegye ugyanezt, és magam köré gyűjtök tucatnyi katonát.

A nyugati utcán indulunk el. Jobbra az egyik épület még mindig lángol, balról kiáltozás az egyik épületben. Három légionárius szó nélkül fordul arra. Jól kiképezték őket. Magam is velük szenvedtem, s tudtam, hogy egy rómainak az első és legfontosabb leckéje kiképzéskor, hogy a többi római nélkül sohasem indul harcba. Egy ételt eszik a társaival, egy sátorban alszik velük, minden rezdülésüket ismeri és szavak nélkül is megértik egymást. A veteránjaim is olvasnak a gondolataimban.

Jobbra tartunk kivont karddal, és az egyik háromszintes épület zárt ajtajánál állok meg. Kézmozdulataimmal háromfős csoportokra osztom az embereimet, és a környező házakba küldöm őket. Két katona marad velem. Hűségesek, meg vannak róla győződve, hogy egy hőssel harcolnak. Minden mozdulatomat lesik, tudni akarják mitől váltam azzá, amiről a legtöbb polgár csak álmodozik. Vajon tudják, milyen távol állok attól, amit gondolnak rólam?

A légiós rúgása alatt az ajtó hatalmasat reccsen, zsanérostól szakítja be a feketére festett lapokat. Benn félárnyék, a falak mellett kandeláberek állnak. Mindenki más helyiséget néz át, jómagam az üres konyhán át a hátsó ajtóig jutok. Jobbra egy vaskos függöny határolja el a mellékhelyiséget. Füttyel jelzek a katonáimnak.

A függönyt félrerántva három kuporgó alakot pillantok meg. Középkorú nő, két fiatal lánnyal, egyikük megkapóan szép, kissé Valeriára emlékeztető szemekkel. Mindenhol ő köszön vissza rám. Úgy érzem figyel és irányítja a mozdulataimat. Ez a város különösen emlékeztet rá. Talán éppen ezért nehéz a munkámat végeznem, belemerülni a monotonitásba, a szúrások és hárítások ismétlődéseibe.

A légiós bólint és felrángatja a három nőt. Miközben kíséri ki őket, tekintetem találkozik az anyáéval. Könyörgő a pillantása; értjük egymást.

A szobában szárított levendula függ az ablak alatt. Illata felidézi azt az éjszakát Thermonban…

***

…ahol lihegve riadtam fel az ágyamban. A kínzó rémálom feleségem életének utolsó pillanatait idézte fel. Orromat betöltötte az álmomban mindenhol jelenlévő levendula illata, feleségem kedvenc illatszere. Próbáltam megnyugodni, de a rémálom képei még mindig kísértettek. Az illat nem akart távozni, s megéreztem, valaki volt a közelemben. Hideg futott végig a gerincemen, s dideregni kezdtem. A helyiség túlsó felében egy fehér alak állt. Szürkés stólája lengedezett mintha szél fújta volna, holott a levegő egyátalán nem mozdult. Ruhája tépett, a mellkasát fekete foltok borították, arca a kendő árnyékába rejtőzött. Lassan mozgott, de nem lépett, hanem lebegett. Alakja sovány, sápadt bőre, mint az alabástrom. Karcsú teste kívánatos lehetett valaha, de kerek mellei nem emelkedtek, vagy süllyedtek. Hideg veríték öntött el, ahogy sejteni kezdtem kit látok. Mikor a holdfényre ért, felismertem az arcát.

– Valeria… – nyögtem fuldokolva.

– Miért, Quintus, miért így? – Nem az ismert hangját hallottam, hanem valami síron túli nyöszörgést, mely jobban taszított, mint bármi, amit ismertem. – Miért kellett így történnie?

– Sajnálom, Valeria – mondtam rekedt hangon – Annyira szerettelek. Te voltál a büszkeségem, te voltál az, aki miatt ezt az egészet vállaltam…

Arcára fájdalom ült, bánat, csalódottság és megbántottság.

– Quintus, én is szerettelek. – Kezét az enyém felé emelte. Nem tudtam megérinteni, csupán hideget éreztem hidegebbet a legfagyosabb éjszakánál. – De olyan sokat voltál távol… Olyan sok háborút vívtál idegenben…

– Hogy Caiushoz bújtál? – kérdeztem hirtelen ismét feltámadt haraggal, és a mellkasomhoz kaptam, úgy fájt a szívem. – A legjobb barátomhoz?

– Én könyörögtem neked! Kérleltelek, hogy ne menj, kértelek, hogy ha mész, legalább vigyél magaddal!

Mintha meg sem hallottam volna amit mondott, folytattam:

– A feleségem voltál – suttogtam elkínzottan –, a Sempronius család tagja. Az én asszonyom! Nem holmi utcai örömlány, aki odaadja magát bárkinek! Elárultál!

– A sereg, a családod becsülete mindig fontosabb volt. Fontosabb nálam is.

Arcát most a gyűlölet torzította el, valaha szép vonásait a halál groteszk maszkká alakította. Úgy tűnt mintha sírna, de nem láttam könnycseppeket.

– Nagyon magányos voltam, Quintus, hiányzott az érintésed. Hiányzott az erős karod, a támogatásod, hiányzott a társaságod. Szerettelek, de Caius ott volt és vigaszt ígért…– tekintete a távolba meredt – de ő is elárult engem, mint én téged. Elhívott egy helyre, ahol azt hittem… De helyette Tanit[5] papjai vártak. Nem tudtam védekezni, a szer amit az arcomba fújtak teljesen védtelenné tett. Mind a huszonhárman kedvüket töltötték… tudtam mi történik, de nem tehettem semmit. Azt mondták, a gyermek, akit megszülök, Baál oltárán végzi majd.

Szemem megtelt könnyekkel. A kötelességtudó római polgár és a szerelmes férfi vívta bennem a harcát, és minden egyes mondattal a szerelmes férfi, az emberség veszített a kötelesség ellen. Honestas, átkozott becsület! Elvesztettem az önuralmamat, de nem voltam biztos, hogy vajon elvesztett szerelmem, vagy az árulása miatt sírtam. Halott feleségem elé borultam és kétségbeesve próbáltam kapaszkodni a karjaiba. Át akartam ölelni, a bocsánatáért esdekelni. Még az általa hasított, széles seb sem zavart, amely a torkán tátongott.

– Még mindig megbosszulhatod büszkeséged, feleséged elvesztését, Quintus. Még mindig elnyerheted a bocsánatomat – feleségem hangja már érzelemmentes, hideg és számító volt. Felemeltem könnytől ázott arcomat és síron túli szemébe néztem.

– Elmondom mit kell tudnod a „barátodról”, Quintus Sempronius… – suttogta mélyen a szemembe nézve.

***

Az első emeleti helység ajtaja előtt megtorpanok, baljós előérzetem támad. Ezek a sejtelmek, melyek a háborúban sokszor élet és halál között döntenek, soha nem segítettek a magánéletemben. Félreismertem azt a férfit is, akit hozzám legközelebbinek éreztem, akiért sokáig akár az életemet is adtam volna. Mialatt Róma legfőbb ellenségének utolsó védfalait ostromoltuk, abban a hitben harcoltam, hogy Valeriámat a testvéremnek tartott Caiusra bíztam. Mint kiderült végzetes hibát követtem el vele.

Előreküldöm a megmaradt katonát, aki berúgja az ajtót és félrehajol az ügyetlenül feléje döfött lándzsa elől. A következő mozdulatával félrecsapja a fegyvert, amely ártalmatlanul csapódik egy kopott széknek. A spathám[6] szélesen lendül és a fiatal, talán tizenéves görög fiú feje a helység túloldaláig gurul. Két társa ideges mozdulatokkal döfköd felém a rövid xiphosszokkal[7], de rögtön felmérem, hogy sosem jártak igazi csatában. Caius is viszonylag tapasztalatlanul jött ide, azt hitte, hogy pár év Görögországban pótolhatja a hosszú évek küzdelmeit, és megbecsülést szerezhet. Szándékosan lett légiós, bár rangja folytán az aláknak[8] is lehetett volna a kapitánya. De ő meg akarta nekem mutatni. Honestas, az a mindent uraló becsület!

Mire a görögök reagálnak, légiósom az egyikük torkát felhasítja – a fiú saját vérében fullad meg –, míg a másik könyörgőn leejti a kardját és latinul nyögi felém:

– Kérlek, ne!

A parancs az parancs. Gyűlölöm magam érte, de én vagyok a rangidős centurió. Példát kell mutatni az embereimnek. Ráveszem magam a szúrásra, megtisztelem a hagyományaink szerinti legtisztességesebb kivégzéssel. Pengém a kulcscsontjától egészen a medencecsontig szalad. Döbbenten mered rám, de nem szól semmit. Bátor fiú. De korinthoszi. És ma korinthoszinak nem a legszerencsésebb lenni.

A tegnapi csata után pedig végképp nem maradhatott komoly harcos az egész városban.

***

– Amint a főseregek összecsapnak, a megüresedett jobboldalt támadjuk! Igyekezzetek a hátukba kerülni!

A tisztjeim komoran bólintottak. A seregek megindultak, mi pedig egy erdős ligetben rejtőzve vártuk, hogy a görög arcvonal elhaladjon mellettünk. Az eligazítás után a centuriók visszatértek az egységeikhez, én pedig Terentius jelére vártam, akit előreküldtem a csata folyását figyelni. Nem volt rá szükség, a harci kürtök, az éles és tiszta görög parancsok tisztán hallhatóak voltak ekkora távolságból. Talán száz lépés. Ha a sűrű, sövényszerű bokrok nem takartak volna, a katonák arcvonásait is kiveszem ekkora távolságból.

A kürtök után ordítás, a mieink latin parancsszavai és az utolsó szavak tették nyilvánvalóvá: az összecsapás elkezdődött. A fejemre helyeztem a sisakomat, majd előhúztam a spathámat. Veteránjaim, akik ott voltak Karthágó alatt és Ibériában is, erre már tudták, a kardjaink hamarosan vérben fognak ázni. Érezni akartam a gyomromban gyülekező haragot, dühöt, melyet mindig éreztem, ha csatába indultunk. A feszültség, az érzelmi ráhangolódás azonban most nem sikerült úgy, ahogy kellett volna. Nem tudtam haragudni, nem tudtam gyűlölni. Nem voltam képes szörnyetegeknek képzelni a bronzsisakos hoplitákat, vagy a szürketunikás íjászokat. Korinthosz, a görögök nem voltak ellenségeim.

Az optióm jele, a sas rikoltása, túlszárnyalta a fém fémhez csattanásának zaját, a kiáltásokat, az első halálhörgéseket. Felegyenesedtem, és feltartott kézzel mutattam a cohorsomnak az irányt. Amikor kiértünk a nyílt térre, a harcoló felek nem vették észre, vagy nem vettek tudomást a belépőnkről. A görög hoplitákat túl lefoglalta a küzdelem a velük szemben álló légiósokkal, a tisztjeik pedig gyáván, hátul állva utasították a gyalogosokat az elesettek által hagyott rések kitöltésére. Falanx. Már Pürrhosznak sem működött a rómaiak ellen!

Vártam míg a katonák felsorakoznak, majd a kardomat előreszegeztem. Ez volt az a pillanat, amikor az újoncok bevizelnek, a veteránok pedig csikorgatják a fogukat. Minden szem a kardomra tapadt.

Rohamot intettem.

Az első szúrásomra még tisztán emlékszem, a görög oldalát tépte fel, mert nem volt ideje megfordulni, de utána mindent csak színek, hangok kavalkádja és izzadságszag töltött be. Emberek kavarogtak körülöttem, xiphoszok villantak, melyeket kivédtem, és az arcomra fröccsenő vér, mely rövid időre elvakított. Egy félredobott lándzsa leszakította a rangomat jelző sörényemet. Egy őrjöngő sisak nélküli görög, ahogy menekülni próbált, és egy másik sisakban, amelyik majdnem felszúrt a lándzsájára. Egy katonám kiütötte a kezéből a fegyvert és három másik a földre rántva agyonszurkálta. A sisak bőrszíjának íze a számban, a rikoltások, a fémek csikordulásai.

Pár pillanat, vagy néhány óra, nem érzékeltem. Furcsamód a csata hevében békét és nyugalmat éreztem. A világ megszűnt létezni, burokként vett körül a némaság. Egyszer csak ott találtam magam a sok halott, haldokló közt állva, a lemenő nap fényében csillogó közeli várost néztem, amelynek egyetlen napja maradt csupán.

***

A szemembe tűző napfény teljesen elvakít, ahogy kilépek a tetőre. Előttem Korinthosz égő városa, füstoszlopok emelkednek, orrfacsaró bűz mindenütt. A távolban két kereskedő hajó lángol, és egy templom szobra dől éppen nagy robajjal az utca köveire. Távoli sikoltozás, valahol egy ló nyerít. Szemem könnybe lábad, de nem vagyok biztos benne, hogy csak a füsttől. Újra érzem a bűntudatot, amit már a város megtámadása óta próbálok elnyomni, de minduntalan visszatér és kísért. Az önmarcangolást, hogy ha nem árulom el Rómát, lehet, hogy a város túléli a felkelést. Korinthosz haldokol, agonizálva vergődik, és ha a római légiókon múlik, el is pusztul estig.

Zihálva felsóhajtok, és leeresztem vértől vöröslő kardomat. Remegő ajakkal nézem a pusztítást.

***

A csend megnyugtatólag hatott rám. A Thermonban tapasztaltak mélyen beleivódtak a lelkembe; tudtam Valeria titkáról, és tudtam a legjobb barátoméról, Caius Corneliuséról is. A tehetetlen harag újra és újra felébresztette bennem a csalódottságot. Tűzbe tettem volna Caiusért a kezem, mint a legendás Scaevola, s ugyan ő nem jutott el ilyen magasra, a Caeliuson[9] töltött évek és kalandok úgy összeforrasztották a sorsunk, mintha egy kéttestű, de egylelkű teremtmény lettünk volna. Ő volt a legjobb barátom, testvérem, lelki öcsém, a második felem. Ha mindaz, amit Valeria mondott róla igaz – egy holt lélek pedig miért hazudna –, évek óta egy veszélyes kígyót melengettem a keblemen. A barátság köteléke azonban olyan szoros volt közöttünk, hogy tudnom kellett az igazságot. Valami árulkodó jelet. Bizonyosságot a bizonytalanságban. Merengésemet apró zörej szakította meg. Felemeltem a fejem, s felismertem Caius markáns arcát.

– A legendás Sempronius nem tud aludni? – kérdezte.

– Ha így lenne, akkor sem a hatodik centurió mondaná meg, mit tegyek, nem igaz, Caius? – kérdeztem vissza. Sohasem említette, de az ilyen mondataiból mindig éreztem a féltékenységet.

Letelepedett mellém, látszott, élvezi a tűz melegét. Az éjjeli szolgálatok során a katona sosem italra vagy nőre, csak melegre vágyik.

– Néha felnézek az égre és az ő arcát látom a csillagokban. Szörnyű veszteség mindenkinek, de senki nem szenvedhet annyira, mint te.

– Senki nem tudja mit is érzek igazán, Caius.

– Igazán sajnálom, testvérem. Megtalálták már a gyilkosát? Nem lehetett könnyű visszatérni a táborba az orgyilkosság után.

Ha nem a legjobb barátom, talán képen töröltem volna. Azok után amit Valeriával tett, rezzenéstelen arccal beszélt. Megráztam a fejem.

– Ha több időt tölthettem volna vele, talán megsejtettem volna mi készül.

– Ne vádold magad. Nem a te hibád.

Arckifejezésem látva, melyet egészen biztosan félreértett, a katonák közötti szóbeszédeknek adott hangot:

– Mit gondolsz, mi fog történni, Quintus? A görögök lázadása is olyan lesz, mint Karthágó?

– Sokat tanulmányoztad Karthágót, te talán jobban tudod – válaszoltam.

– Te ott voltál, Quintus, láttad, hogyan pusztult el.

– Úgy érzem a punok azért jóval közelebb álltak a szívedhez, mint a görögök.

– Igaz, hogy elleneztem a város elpusztítását, de nem vagyok kevésbé hű polgár, mint te. De annyit tanulhattunk volna tőlük!

– Például a vallásukat? Az orgiáikat? A gyermekáldozatokat?

Kínos csend ült közénk. Ha értette is a célzásomat, nem reagált rá. A hallgatása eleget elárult róla. Úgy döntöttem, nem feszítem tovább a húrt. Még mindig barátként tekintett rám, és legalább másnap estig ebben a hitben akartam tartani.

– Egy cohorsnyi előőrsöt küldenék ki – mondtam hirtelen, megtörve a hosszúra nyúló csendet, megválaszolva a korábbi kérdését – Persze egy jó tisztet raknék parancsnoknak, nem egy tribunust[10]. Azok mindig inkább politikusok, mint katonák.

Csodálattal tekintett rám, de szemében elégedettséggel. Mintha már várta volna, mikor említem meg a dolgot.

– Tudod, legátusnak kellene lenned. A konzul éppen ezt tette.

– Akkor a konzul egy jó katona. Tudja, hogy a stratégia előbbre való, mint a politikai karrierek…

Caius megcsóválta a fejét.

– Engem nevezett ki a cohors vezetőjének – mondta büszkén. – Kaptam egy tribunust is, azt a piperkőc Cassiust, de minden nem lehet tökéletes. – Tekintetében hálát is felfedeztem. – A konzul nagyra becsül téged, Quintus. Megemlítette, hogy te ajánlottad az én nevemet. Tulajdonképpen azt mondta, hogy te javasoltad ezt a stratégiát.

Megvontam a vállam, és lehajtottam a fejem. Kihívó tekintettel néztem vissza rá, de nem mondtam semmit. Honestas, a legjobb álca, a becsület! Kinyújtott alkarját azonban elfogadtam és megszorítottam.

– Köszönöm, testvérem – mondta halkan.

Miután felállt és továbbhaladt az ellenőrző körútján, egy papirost vettem magamhoz, majd görög tudásomat előkaparva, rövid üzenetet írtam. A közeli istállóhoz siettem, és a fiatal görög lovászfiúhoz léptem. A kezébe nyomtam a papírt, egy ezüsttel egyetemben.

– Vidd ezt Daieushoz, az akháj parancsnokhoz. Ne szólj senkinek. Ha bármi kiderül arról, amit neked adtam, halott vagy. Ha mégis kérdezik, egy kémtől hozol jelentést nekem.

A fiú némán bólintott, és eltűnt az éjszakában.

***

– Korinthosz intő példa lesz mindenkinek. Nem gondolja, primus pilus?

A konzul hangja ránt ki merengésemből. Ő is pásztázza az égő várost, a lángoló épületeket, a fáklyaként lobogó olajfákat, a halálos infernóvá változott ligeteket.

Mummius végigmér, majd hátrapillant.

– A fellegvárban komoly ellenállásba ütköztek a tizennegyedik cohors katonái. Még egy-két óra és az is lángol. – Kérdőn rám mered. Választ vár, de nem fog kapni.

– Mondja, primus pilus, korábban nem állomásozott itt? Mintha túlságosan jól ismerné a várost.

– Öt évet töltöttem itt a kiképzés után. – közlöm kurtán. Majd inkább magamnak, mint neki hozzáteszem: – Itt ismertem meg Valeriát.

Nem pillantok rá, de topogása elárulja zavarát.

– De a városnak vége – mondom végül rekedten, talán kicsit kevésbé lelkesen, mint elvárja. – A görögöknek vége.

Úgy tesz, mintha nem hallaná az utolsó szavaimat.

– Fáradtnak tűnik, primus pilus. Menjen, pihenjen. Egyen valamit. Mondja el imáit. A feleségéért, a barátjáért.

Lehajtottam a fejem. Megfordultam, és elindultam a lépcsők felé.

– Igenis, konzul. Talán elmondok egyet Korinthoszért is.

Nem láttam a reakcióját, de sejtettem, hogy meglepődött.

***

Ó, Nemesis[11], hozzád imádkozom, hogy erőt adtál bosszúm beteljesítéséhez, és becsületem megőrzéséhez. Kérlek kíméld meg Valeriát a túlvilágon, és büntess inkább engem helyette, ki halálba küldte! Köszönöm, hogy újra elküldted őt hozzám, és lehetőséget kapott arra, hogy elmondhassa, egykori barátom Caius Cornelius főpapi rangját a parázna Tanit rendjében, és azt, hogy irigysége vezette a karthágói Baál istennek tartott áldozatok gyakorlásához. Járj közben azon védtelenné tett nők és ártatlan gyermekek lelkéért, kik az áldozati oltárán végezték. Végül, kérlek segíts megtalálnom Tanit papjait Rómában, hogy megbosszulhassam Valeriát.

Ó, Orcus[12], kérlek kímélj meg a seregnek tett esküm megtörése miatt, mivel egy szentebb cél érdekében adtam fel azt a felderítő cohorsot Daieusnak, kérlek kímélj meg és add áldásod azon halottaknak, akiknek az átkozott Caius Corneliussal kellett halniuk.

Ó,  Poena[13], kérlek mérd ki büntetésed rám, mert számtalan ártatlan halálát okoztam önző bosszúm üldözésekor, és oldozd fel az összes korinthoszit, kik a város végzetekor pusztultak el.

Ha meghallgatjátok imámat, Nemesis, Orcus és Poena, mindegyikőtöknek egy birkát áldozok, és megkönnyezem Valeriát, és könnyet ejtek Korinthoszért is.


[1]Optio: a centuriók helyettese, írnoka, segéde és a század napi feladatainak felügyelő tisztje

 

[2] Stóla: jellegzetes római női ruha. Lényegében a női tóga.

[3] A római társadalomban a lovagok (lat: equites) rangban a szenátorokat követték, de nem rendelkeztek előjogokkal

[4] Primus pilus: Szó szerinti fordításban: „első lándzsa”. A légió első centuriója, a lehető legmagasabb katonai rang a legátus után.

[5] Tanit: karthágói szerelemistennő, rítusai erősen át voltak itatva szexualitással.

[6] Spatha: egyenes légiós kard. A később használt gladius elődje.

[7] Xiphosz: az antik görög harcosok ívelt pengéjű egykezes kardja. Másodlagos fegyver volt a hosszú lándzsa mellett.

[8] Ala: a római lovassági egységek neve, egy ala 200 lovagot (equites) foglalt magába.

[9] Caelius: Róma egyik dombja, többnyire plebejus veteránok laktak ott a családjaikkal.

[10] Tribunus: politikai delegált a légióban. Hat tribunus volt egy légióban, három szenátori rangú és három népgyűlés által küldött. Feladatuk a tisztek és a parancsnok ellenőrzése volt

[11] Nemesis: a bosszú, a végzet istennője

[12] Alvilági isten, a megtört eskük és árulók büntetője

[13] Ártatlanokat ölők büntetője

(Tóth Tamás (Aldaris))

Nincs hozzászólás
Szólj hozzá!