Könyvtár
Szlacsin Antal – Bosszú a múltból
  • Közzétéve:
  • 2010. szeptember 10.
  • Szerző:

    Mentálcsavar

  • Hozzászólások:

    0

A Withern grófság várkastélya komoran meredt a borult, őszi ég felé. Körötte a lombját vesztett erdő némán tűrte az időjárás kegyetlenkedését. A fák avarának nedves köde lepte be a vidéket, s a csendes mozdulatlanságot az eső, és a város felől érkező három lovas törte csak meg. Galoppozva közeledtek az ódon kastélyhoz, sötét köpenyükbe burkolózva, mint a végzet három hírnöke. Az udvarra érkezve leugrottak a nyeregből, és lovaikat az eléjük siető lovászra bízva indultak a kastély bejárata felé.

– Jó napot uraim! A Gróf úr már várja önöket. Kérem, kövessenek! – köszöntötte őket, ajtót nyitva egy magas, őszülő, hajlott hátú, vézna alak. Pergamenszerű bőre keretezte, keselyű arcából lélekbe fúródó, fekete szemek vizsgálták végig a jövevényeket.

Ellentmondásos fickók voltak: Ahogy köpenyük csuklyáját hátra dobva patakokban folyt róluk a mocskos esőlé, és sáros csizmával taposták végig a drága futószőnyegeket. Látszólagos vezetőjük egy megtermett fickó dús, barna, göndör hajjal, olajos barna bőrrel, furcsa mélykék szemeiből vidámság sütött, de arca mégis keménységet sugárzott. Jobb kezét kardja markolatán nyugtatta, mintha folyton csapdától tartana. Egyik társa egy alacsony, hordó mellkasú, kopasz fickó. Sok csatát látott figura, de fekete szemeiből sütött, hogy máshoz nem ért, csak széles pengéjű kardjának a forgatásához, meg az oldalán csüngő nyílpuskához. A másik talán gyerek. Hosszú, hullámos, vörös lobonca mindent eltakart, amiből meglehetett ítélni miféle szerzet lehet csak szeplős orra, és zöld szeme villant néha elő, hogy egy pillanatra alaposan szemügyre vegyen valamit, majd tovább szökkenjen. Szétnyíló köpenye alól rövid kardok és mellkasán keresztbefűzött hevederekben pihenő dobótőrök tűntek elő. Felszerelésük és fegyvereik ápoltak, jó minőségűek, de ruházatuk koszos és foltos.

Az ősi kastély fogadó termében már türelmetlenül várakozott Withern grófja. Élete derekán már túl volt ugyan, de jelenlegi kinézete és állapota aggastyánnak mutatta, bár ezt igyekezett leplezni.

– Uraim, nincs vesztegetnivaló időm. Három aranyat kapnak azért, hogy a fiam elébe menjenek, és hazakísérjék biztonságban – intett egy a falra felfüggesztett festmény felé – Dél felé, Canas városában tanul, kíséretével már elindult hazafelé. Menjenek elébe, és biztonságban juttassák haza.

A kis csapat vezetője fürkészőn fordította tekintetét a képről a grófra.

– Pontosabban lehet tudni, hogy mire számíthatunk, uram?

– Minden, amit csak el tud képzelni! Mintha háborúba menne!

– Uram. Mennyi időnk van?

– Attól tartok, nagyon kevés.

A csapat vezetője egy pillanatig elgondolkozott.

– Fiad felé mivel tudjuk igazolni magunkat?

– Kaptok pecsétes megbízólevelet a komornyikomtól.

– Amint megkaptuk, indulnánk is.

A gróf elbocsátón felemelte a kezét, s a komornyik kikísérte a vendégeket a lovaikhoz, ahol átadta a bőr tekercstartóba csomagolt, előre elkészített, pecsétes megbízólevelet.

– Hol van Gorit? – Kérdezte a csapat vezetője, miközben a város felé galoppoztak.

– Szerinted? Gondolom, megint szajhákkal töltötte az éjszakát. Legalábbis tegnap este velük mulatott és alaposan felöntött a garatra – világosította fel társát a kis vörös.

– Elő kell kerítenünk, szükségünk lesz rá is.

A város, ahol napok óta tétlenkedtek, és, ahol Goritot hagyták az áttivornyázott éjszaka után, kicsi volt, szűk földes utcákkal, amit sártengerré változtatott az egy hete tartó esőzés. Nem lett volna nagydolog átkutatni, de erre nem volt semmi szükség. Gorit már a szállásukként szolgáló fogadó ivójában fogyasztotta étkét jó étvággyal. Közepes termetű fehér fickó volt barna hajjal. Feltűnően tiszta, és ápolt, hibátlan, jó minőségű, színes ruhája kilógott a fogadó átlagos vendégseregéből. Asztalához támasztva pihent vívó tőre és hűséges társa, amitől soha nem vált meg: a lantja. Jó nevű, bár inkább hírhedt énekmondó volt. Szépen dalolt, és ezzel sok fiatal lányt csábított el, gyakran gyors tovább állásra kényszerítve ezzel a kis csapatot. Társai már megszokták ezt tőle, mert ha szükség volt, mindig lehetett rá számítani.

– Jó reggelt! Lekésted a megbízást. Dadát kell játszanunk három aranyért, és sietnünk kell.

– Ugrok, jövök, mehetünk.

Állt fel Gorit, és hörögte teli szájjal. A sok pénz hallatán csillogott a szeme.

Egész álló nap szakadt az eső és a köd sem akart felszállni, ázott levelek illata betöltötte a tüdejüket, és a nagy nedvességtől kókadoztak már délután felé, mikor a kölyök megállította a csapatot:

– Hallgassátok! Csatazaj! Reméljük, nem az ifjú grófot támadják éppen.

Lóról leszállva, az erdőben lopózva közelítették meg a csata helyszínét. Dragan felajzotta számszeríját. A Kölyök elő húzott pár dobó tőrt, Brom pedig hosszú kardját mozdította meg a tokjában. A nedves avar és a köd segítette, hogy észrevétlenül, az egyébként is a harccal foglalkozók közelébe kerüljenek. Nagyjából kétszeres gyalogos túlerő ellen küzdhetett néhány lovas.

– Ott a fiú és ott egy íjász – bökött egymás után két irányba a Kölyök.

Dragan veterán zsoldos sebességével lőtte a számszeríj lövedéket az íjászba, akinek vesszője ettől célját tévesztve a magasba szállt. Nem volt súlyos a találat, de a sebesüléstől az íját már nem tudta kihúzni, ezért kardot ragadva vetette magát a csata forgatagába. Eközben a kölyök útjára küldött pár dobótőrt, melyekkel az ifjú grófot közvetlenül veszélyeztető támadókat tette alkalmilag ártalmatlanná. Majd mind a hárman kardot rántva rontottak a fiatalúr támadóira. A csata már-már kiegyenlítődni látszott, mikor a gróf úrfi fájdalmasan felkiáltott, és hanyatt esett a nyeregből. Kíséretéből már mindenkit lekaszaboltak, a maradék pár támadó a sikoly hallatára azonnal menekülőre fogta. A három harcoló fújtatva állt az esőben. Több támadót levágtak, de mégsem sikerült megóvni a nemes fiút.

– Gorit megint hol van?

– Itt vagyok! – jött a válasz Brom kérdésére.

Az ifjú gróf mellett térdeplő bárd alakja egyre erőteljesebbé vált, amint egyik támadó véres kardjára támaszkodott, és az úrfi testét vizsgálta.

– Még él! – közölte fahangon.

Fiatal, talán tizennyolc telet látott, szőke hajú gyerek volt, de kevélysége már nyomot hagyott arcán. Szokatlanul magas volt és rendkívül vékony. A Kölyök térdelt oda megvizsgálni a testet, aki alaposan átmotozta sebek után kutatva. Közben a bárd odébb lépett helyet adva neki, messzire hajította a fegyvert.

– Remek! Nincs eszméleténél, hátulról szúrták le. Így két napig is eltarthat, mire visszajutunk a kastélyhoz, és lehet, hogy nem éri meg. Az eső és, hogy a hideg sárban fekszik, biztos nem tesz jót neki. Csináljunk valami eső védett helyet, ahol legalább alapjában elláthatom.

– Gorit hozz egy száraz hálózsákot, Dragan feszítsünk ki oda egy sátorponyvát. – Mutatott egy helyet két fa között Brom.

A kifeszített ponyva alatt a hálózsákon hasra fektették a sebesültet, majd a Kölyök hozzálátott a sérülés kitisztításához, és bekötözéséhez.

– A szúrás szerencsére nem volt túl mély, de sajnos belső szervet ért. A tisztítás, meg a kötözés lassítja a folyamatot, de a végzet csak képzett orvos vagy pap segítségével kerülhető el. Keressünk táborhelyet, mert éjszaka nem fogunk tudni haladni!

– Rendben. – Egyezett bele Brom. – Dragannal keresünk egy helyet, és felverjük a sátrakat. Addig csináljatok egy hordágyat ennek a nyomorultnak! És nézzétek át a hullákat, majd később elföldeljük őket! Gyerünk! – fogta meg lovaik kantárát Brom és indul el visszafelé az úton, míg Dragan a fák között követte.

A Kölyök és Gorit hálózsákból, ágakból és kötelekből hordágyszerűséget eszkábált. A hullákat átvizsgálták, és egy kupacba hordták.

– Találtatok valamit? – tért vissza egy fertály órával később Brom.

– Csak ezt, ami érdekes lehet – mutatott egy tekercstartót Gorit. – Az egyik fickónál találtuk, a tekercsről leázott a tinta, amint látod, de a tartón a megbízónk szomszédjának a címerét találtuk!

Csendben vacsoráztak a lámpás fényében a ponyva alatt, amit Brom és Dragan feszítettek a táborhely fölé. Az ifjú gróf nem tért magához, a láza felszökött és a hideg rázta. Az egyik sátorban feküdt betakargatva a sebtében hálózsákból, karókból és kötelekből összetákolt hordágyon.

– Kettesével őrködünk első csapat Gorit és Dragan éjközép felé ébresszetek minket – mondta Brom.

Majd a kölyökkel aludni tértek a másik két felállított sátorba. Dragan és Gorit maradtak a lámpa fénykörének szélénél, és csendben ücsörögve várták, hogy pihenhessenek. Már közeljártak a váltáshoz, mikor Gorit hangosan fütyörészve felállt.

– Kimegyek, elvégzem a dolgomat! Figyelj nagyon! – szólt át a tábor másik oldalára Dragannak, miközben fejével a sátrak felé bökött.

Dragan csak bólintott, és a köpeny alatt készenlétbe helyezte a nyílpuskáját. Gorit komótosan fütyörészve besétált a fák közé, a sötétbe. Brom és a Kölyök Gorit hangos fütyörészésére ébredtek, egyből tudták, hogy támadóik visszatértek, hogy ellenőrizzék tettük eredményét, de még nem sejtették, hogy a szemfüles bárd lebuktatta őket. Mindketten óvatosan megfogták fegyvereiket és ugrásra készen várták, hogy a nyúl kiugorjon a bokorból. Hosszú percek teltek lassan, ahogy felkészülten figyeltek. A feszült csendet egy halálsikoly szakította meg, nyomban utána egy rémült ember ugrott be a tábor közepére kardot markolva, hátából dőlt a vér, de mielőtt földet ért volna a Dragan köpenye alól előkerülő nyílpuska végzett vele, sikolyba dermedt arccal előre zuhant a sáros földre. A Kölyök és Brom felpattantak, romba döntve ezzel a sátrakat. Kezükben fegyverek villantak, és készen fogadták a sötétből a táborba rontó maradék két fickót. Azokat meglepetésként érte a heves ellenállás, így gyorsan végeztek velük. Az erdőből egy erősen vérző test földön csúszó alakja jelent meg, amit Gorit lassan egyre erőteljesebbé váló alakja vonszolt a táborba.

– Ennyien voltak.

– Dragan, Gorit állítsátok fel újra a sátrakat, és menjetek aludni! Kölyök őrködj! Én meg elföldelem ezeket a szerencsétleneket. – mondta Brom, majd két hulla lábát megragadva indult kifele a táborból.

A Kölyök letelepedett Dragan helyére, és onnan figyelte, ahogy társai felállítják a lerombolt sátrakat, és aludni térnek. Brom egy fertály órával később visszatért, és csatlakozott a Kölyökhöz az őrködésben. Az éjszaka további része zavartalanul telt. Reggelre kelve az eső továbbra sem hagyott fel az utazók dolgának nehezítésével és a köd sem akart oszlani. A hordágyat két zsákmányolt ló közé erősítették, és erőltetett menetben indultak a városba. Az alkonyat köszöntötte őket a városban. A sáros utcákat róva Dreina temploma felé igyekeztek, hogy a sebesültet isteni áldásban részesítsék. A láza magas volt, és nem bírt volna ki még egy éjszakát, de a papok csodákra voltak képesek a kilátástalan esetekben is. A Templom tövében megbúvó apró paplak ajtaját egy fiatal fiú nyitotta ki, és megdöbbenve nézett végig a fura csapaton, ahogy a négy ázott utazó a hordágyon letakart testel az ajtóban állt. Majd pillanatnyi zavarából felocsúdva tárta szélesre az ajtót. A kis szoba szemközti sarkában ülő idős férfi intett a vendégek felé miközben felállt.

– Jó estét. Mi járatban ezen a késői órán?

– Atyám, Withern gróf fiát hozzuk, megtámadták az úton, és súlyos a sebe. Gyógyításra lenne szüksége.

– Rendben fiam, Dreina kegyeit kérem, hogy ismét lábra álljon. Addig helyezzétek magatokat kényelembe.

A papsegéd összeszedte a vizes köpenyeket, és hellyel kínálta a vendégeket.

– Kölyök te vagy a leggyorsabb. Menj el a gróf kastélyához és jelentsd, hogy itt vagyunk a városban és minden rendben. Nem kell, hogy az öreg gróf a rossz hír hallatára elpatkoljon, és fuccs a fizetségnek.

A Kölyök csak bólintott fejére kapta a köpenyt, és már lépett is ki az ajtón.

A pap még kitartóan imádkozott, mikor éjközép után kopogtatást hallottak az ajtón. A hosszú út utáni bóbiskolásukból, fegyverükhöz kapva ugrottak fel. A kölyök esett be az ajtón csurom vizesen nyomában a köd nyomakodott a szobába. A helységben lévők kérdőn meredtek rá, miközben a papsegéd becsukta az ajtót mögötte.

– Az üzenetet átadtam a komornyiknak, de a gróf… meghalt nem sokkal azelőtt, hogy oda értem.

Brom előkotorta a gróf megbízó levelét, és gyorsan átfutotta.

– Ebben egy fránya szó sincs a fizetségről. Holnap majd beszélünk a fiával, ha felépült.

Fordult az asztal felé, ahol a fiú feküdt. Visszaültek helyükre, a Kölyök levetette vizes köpenyét, és a kandalló előtt összekucorodva aludni tért.

Másnap reggel fáradtan ébredtek. A nap sápadtan sütött be a kicsiny ablakon. A papnövendék és a pap már nem voltak a szobába, a templomból a reggeli szertartás hangjai szűrődtek ki. A gróf úrfi egészséges fújtatása töltötte be a szobát. Ott feküdt, ahol legutóbb látták: az asztalon egy takaró alatt.

– Keltsük fel, és vigyük haza, majd út közben elbeszélgetünk vele a fizetségről – lépett Brom az asztalhoz, és rázta meg az alvó alakot, aki nyöszörögve fordult az oldalára, és lapos pillantásra nyitotta szemét.

– Jó reggel gróf úr! Szeretném indítványozni, hogy mielőbb folytassuk utunkat a kastélya felé, ahol nagyobb biztonságban, és kényelemben lesz része, mint itt.

– Jól van, mindjárt! – azzal másik oldalára fordult, és a fejére húzta a takarót.

Brom faarccal ragadta meg a vállát, és rántotta vissza háton fekvő helyzetbe, lekapta fejéről a takarót:

– Indulunk! – Mondta ellentmondást nem tűrő hangon az úrfi meglepett arcába.

Kint kellemes napsütés fogadta őket, amely szétkergette a ködöt. Percek múlva már a várhoz vezető úton lovagoltak szorosan körbefogva az úrfit, és árgus szemekkel vizslatták a tájat. Brom úgy érezte, itt az ideje, hogy felhozza a fizetség dolgát.

– Uram, Sajnálatos hírrel kell szolgálnom, de édesapja tegnap éjjel elhalálozott.

– Szóval ezért volt sürgős számára, hogy haza térjek.

– Felteszem igen, uram. Mikor felbérelt minket, hogy kísérjünk haza, is látszott rajta, hogy igencsak a végét járja, bár méltósággal tartotta magát.

– Höhh méltóság? Egy kapzsi vénember volt csak.

– Felteszem, igen, uram jobban ismeri, mint mi, de, ami a kialkudott öt aranyas bérünket illeti…. .

– Nos, nem velem alkudtak meg. Menjenek, az igényükkel ahhoz, akivel megalkudtak.

– Uram, mi az életünket kockáztattuk önért, meggyógyítattuk, és haza kísérjük. Jogos lenne számunkra az a jutalom.

– Jól fogalmaztál! Lenne….

Az úrfi hangja halálhörgésbe fulladt, ahogy egy rapír pengéje csúszott elő mellkasából, majd tűnt el benne újra. Az előre bukó testet Brom kapta el, és megdöbbenve bámult az úrfi mögött álló véres pengéjét tisztogató bárdra.

– A két arany is több mint a semmi.

Azzal egy tekercstartót dobott a néhai gróf tetemét megigazító Brom felé.

– Két aranyat ígérnek annak, aki az úrfi fejét és ezt a tekercset bemutatja.

A csapat többi tagja megvető pillantást küldött az orvgyilkos felé.

– Ez akkor sem megoldás, de ha már így történt, mesélj, hol szerezted ezt?

– Aznap éjjel, mikor ti a kastélyba mentetek, megkeresett egy fickó és ő adta.

– És miért nem szóltál róla? Kedvezőbb ajánlatot kaptatok, nem tartottam érdekesnek.

– Rendben, de ha már így alakult, akkor jobb ötletem van. Gorit, te leszel az úrfi, és elvesszük, amit csak tudunk! Kezdj el öltözni! Dragan temesd el Kapzsi úrfit.

Fertály óra múlva az ifjú gróf hátán egy remek mívű lanttal, és az öreg gróf által megbízott három harcos lovagolt be a vár udvarába lovuk kantárját, az eléjük siető lovász kezébe nyomták, majd sietős léptekkel a bejárat felé vették az útjukat. Komornyik tárta ki előttük az ajtót.

– Jó reggelt uram! Uraim!

– Jó reggelt! Menjünk a fogadó terembe és intézzük el ezt a dolgot gyorsan! Mint az urak tudósítottak róla atyám most már Darton földjeiről szemléli ténykedésem. Az út rendkívül kifárasztott, szeretnék ezen minél hamarabb túl lenni.

– Értem uram.

– Rendkívül jó testőröknek bizonyultak, és bár a rajtaütésben, amiben érkezésükkor volt részem többször is megsebesültem, gondomat viselték és felgyógyíttattak. Ezért szeretném őket a korábban atyámnál kialkudott összegen felül megjutalmazni. Legyen, mondjuk a jutalom összege tíz arany.

– Értem uram, máris előkészíttetem a jelzett összeget.

A kis csapat a komornyik kíséretével bevonult a fogadóterembe, ahová pár perc múlva meghozták a tíz aranyat tartalmazó erszényt, melyet a grófúr átnyújtott Brom-nak.

– Hűséges emberek vagytok. Menjetek most utatokra, és istenetek tekintsen le rátok!

A kis csapat kivonult és a várat elhagyva északnak fordult.

– Kölyök, itt ez az arany, ez elegendőnek kell legyen az úrfi gyógyíttatásáért. Vidd el a papnak! Elvégre nem fizettünk neki a szolgálataiért, a gróf úrtól meg már hiába várja. Mi Dragannal elmegyünk a tartomány határáig, és ott verünk tábort. Este ott találkozunk.

Későre járt már, mikor a két utazó lovak patáinak dobogását hallotta. Felállva várták, hogy két társuk végre visszaérjen útjáról, de csalódásukra az ifjú gróf és a komornyik lovagoltak be a táborba.

– Uram minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést? Esetleg újabb feladatod van számunkra?

– Hagyd csak Brom! A fene sem gondolta, hogy a fiatal gróf nem tud hangszeren játszani, ráadásul utálja is a zenét, különösen a lant hangját. A vén komornyik meg rájött a cselre, de pénzért cserébe hajlandó hallgatni és ezért segített össze pakolni a maradék pénzt, és megszökni.

– Valóban? – Fordult kérdőn a komornyik felé Brom – Mégis mennyi pénzbe kerülne nekünk a hallgatásod?

– Jóuram, én nem vagyok egy kapzsi ember, de a bűn, amit elkövettetek nagyon súlyos. Megölni egy főnemest? Szerintem húsz aranyért el tudom felejteni, hogy ti valaha erre jártatok…

Ám hangja elakadt, és a földre roskadt, fájdalomtól kigúvadt szemmel fordult meg. A Kölyök állt ott, kegyetlen farkas vigyorral az arcán. Két kezében egy-egy véres tőrt markolva.

– Túl magas volt az ár! Vikron de Withern gróf üdvözöl, akit te mérgeztél meg öccsének megbízásából. Úgy, ahogy elárultad őt, majd az öccsét is, most a fiát, és elárultál volna minket is.

– Ki vagy te? – Hörögte a komornyik.

– Moxana de Withern. Vikron de Withern leánya, és egyben a Withern grófság utolsó, és egyetlen örököse.

Húzta elő ingjéből a láncra fűzött pecsétgyűrűt a lány. A társaság döbbenten állt, míg a haldokló halk bugyborékolással bevégezte.

(Szlacsin Antal)

Nincs hozzászólás
Szólj hozzá!