Könyvtár
Weiszhaár Adrienn (Adris) – Fatum et moratlis
  • Közzétéve:
  • 2010. szeptember 10.
  • Szerző:

    Mentálcsavar

  • Hozzászólások:

    0

Az életet azért becsüljük igazán, mert tudjuk, vége lesz egyszer. Élet és halál egymás nélkül mit sem ér.

A sötétség fojtogató kezekként fonta körül egész lényét, miközben utat tapogatott magának a homályban. A padló halk nyöszörgéssel válaszolt minden lépésére.

Ismerős hely. Ismerős érzésekkel.

Sietni kezdett. Már tudta, hogy merre menjen, és azt is tudta mit kell majd tennie. Most nem késhet el! Sietségében falnak ütközött. Az állát és orrát is keményen beverte, de tudomást sem vett a belé nyilalló fájdalomról. Előrelendítette a kezeit, és sebesen ajtó után kezdett kutatni. A helyiség fala, a padlóhoz hasonlóan fából készült. Durva, megmunkálatlan fából. Vére kiserken a szálkáktól, amik nem kímélték karját, miközben szakadatlan kereste a bejáratot. Balra indult tapogatva. Érezte a vér jellegzetes illatát. Csak úgy áradt megtámadva az összes érzékét. Megállt egy pillanatra. A terjengő vérszag nem tőle származott. A kesernyés fémes illatot felváltotta a rothadó hús bűze. Kezei lassan csúsztak le a falon. Ekkor jobb keze fémnek ütközött. Villámgyorsan rontott be az ajtón, olyan erővel, hogy félő volt, a megtalált kilincs a kezében marad.

De már késő volt. Ismét késő.

Ebben a szobában is sötétség uralkodott. Az egyetlen fényforrás a helyiség közepén térdepelő szőke hajú nő volt. A nő hófehér ruháját has tájékon vér szennyezte be, mely egyre csak terjedt, minél több és több anyagot meghódítva magának. A lány észre sem vette a sebet, az előtte álló fekete ruhás alakba kapaszkodott. A feketeségnek nem volt arca, alakot is csak a rajta pihenő lepel adott neki. S ahogyan eddig is, most is csak állt ott nyugodtan, míg a lány fénye lassan kihunyt

Megpróbált a szobába lépni, de nem ment. Most sem sikerült. A kilinccsel a kezében bénán és lassan zsibbadó tudattal kellett végignéznie a haláltusát.

Újra és újra…

Izzadtan ébredt. Ahogyan felült a kanapén megszédült, látása fekete foltoktól homályosult el. A hányinger robbanásszerűen tört fel benne, eltörölve a szédülést.

Éppen hogy elérte a mosdót.

Ismét az álom. Mostanában egyre gyakrabban és erőteljesebben tört elő agyának mélységeiből. Már-már olyan valóságosan, hogy emiatt reggelente terhes nőként kellett a toalett előtt görnyedeznie.

Fejét a csap alá dugta. Felfrissülést, esetleg szabadulást várt a borzongatóan hideg víztől. De legalábbis szeretett volna teljesen felébredni, élőnek érezni magát. Az előtte lévő tükörbe meredt. A víz nem használt, az elegánsan faragott csontkeretből egy álomkóros élőhalott váltott vele futó pillantást. Lemondóan sóhajtott és elindult felkutatni egy kis koffeint. Alvajárásából a csengő hangja rázta ki, persze nem teljesen. De már félig felocsúdva ment ajtót nyitni. Meg sem lepődött, miután meglátta, ki akart bejutni hozzá. Fath. Fath Letifer, vagyis a legjobb barátja. Aki valahonnan mindig tudta, hogy mikor kell megjelennie. Vagyis, Delicnek mikor van rá a legnagyobb szüksége.

– Szörnyen nézel ki! – szólt köszönésképpen Fath.

– Úgy is érzem magam – nézett végig magán Delic, majd félre állt, hogy barátja a házba léphessen.

– Van már kávé? – nézett körül Fath, majd aggódva végigvezette magát a lakáson, meg sem várva barátja válaszát.

Nem hiába. A fürdőszobai csapból, még mindig ömlött a víz. Fath odalépett, hogy elzárja.

– Már megint az álom?

Delic végigsimított nyúzott arcán.

– Ezt igennek veszem.

Delic a konyhába ment, és az első útjába akadó székre leült. Észre sem vette, hogy még mindig a tegnapi ruházata van rajta, persze gyűrötten, hiszen abban aludt. Fath nekiállt kávét készíteni. Ő és Delic már igen régóta barátok voltak. Nem is emlékeztek olyan korszakra az életükből, amelyben ne szerepelt volna a másik. Fath végül sikeresen lefőzte a kávét és ízesítve odatolta Delic elé. Az értetlenül ült, az előtte várakozó folyadék előtt.

– Ööö… nem szoktam tejszínnel inni. Azt hittem, tudod.

– Még magad sem tudod, hogy hogyan iszod a kávéd, ugyanis mindig mással csináltatod. Hidd el, hogy a tejszín szerves része annak a löttynek, amit reggelente magadba döntesz.

Delic hitt barátjának, de a biztonság kedvéért beleszagolt a kávéba, mielőtt belekortyolt. És valóban, Fathnek igaza volt. A kávé éppen olyan volt, amilyennek lennie kellett. Lám, barátja jobban tudta még önmagánál is, hogy mit hogyan szeret. Kiitta a folyadékot, és mielőtt egyetlen köszönő szót is mondhatott volna, megszólalt egy telefon. Úgy fél másodperc múlva egy másik. a két férfi egyszerre kapott a készülékekért. Még csak meg sem kellett szólalniuk. 15 másodperc múlva, már mindketten a kabátjukat sebesen magukra rántva vetődtek a kocsijukba. A 20. másodpercre Delic lakása csöndes, elhagyatott hajlékká vált.

A városszéli villa előtt iszonyat nyüzsgés várta Fathet és Delicet. A szomszédokat szalagkordonokkal tartották távol. Nyomszakértők, helyszínelők kerülgették egymást. Jelvényük bemutatásával a két nyomozót beengedték a helyszínre. A fehér villa belülről könnyű, álomszerű mosott színekkel volt kifestve. Viszont a nappali padlóján hasaló fekete inget viselő holttest maga volt a véres valóság. A kerületi hadnagy éppen a helyszínre kihívott kórboncnokkal beszélt, amikor Delic és Fath beléptek a nappaliba.

– Áh! Milyen gyorsan ideértek! Éppen most lett sorozatgyilkossá nyilvánítva az üldözöttjük. A többit a doktor úrral beszéljék meg. – mondta kevéske közönnyel a hangjában, majd bemutatta a nyomozókat a doktornak – Delic Moratli, és Fath Letifer nyomozók. Jó mulatást. – fűzte hozzá, majd kiviharzott.

A hadnagy sem volt egy magas ember, a maga 161 centijével, de az orvos, még nála is törpébbnek tűnt, és ezen nem segített a fejtetőjén sörteként felálló gesztenyebarna haja sem. A doki szeme alig látszott ki bozontos szemöldöke alól, arcának bőre pedig túlnyúlva lógott apró álla mellé. Széles derekával, gömbölyű hasával, alig észrevehető nyakával, úgy állt ott, mint egy ráncos golyó. A doktor nem fáradozott a bemutatkozással, azonnal megkezdte a holttesttel kapcsolatos eddigi vizsgálatok eredményének ismertetését.

– Az áldozat neve August Dormio egy világhíres író. A halál körülbelül 10-12 órája állt be. A halál okozója pedig egy szúrt seb az alhasnál. Eddig nem találtunk arra utaló jelet, hogy az áldozat dulakodott volna a tettessel.

Az áldozat 38 év körüli fekete hajú, magas férfiú volt. Termete, ruházata, hosszú ujjai elegáns külsőt kölcsönöztek számára. Még holtában is intelligensnek, kifinomultnak tűnt. Mivel a test éppen a hasán feküdt, így a szúrt seb nem látszódott, és az egész olybá tűnt, mint ha Dormio csak mélyen aludna. Persze teste hidegsége és szürkesége árulkodó jele volt a halálnak.

– Azt akarja mondani, – gondolkodott el Delic – hogy az áldozat ismerte a tettest? Elvégre nem látszódnak dulakodás jelei, ahogyan a többi áldozatnál sem.

– Vagy pedig az áldozat nem vette észre időben a tettest. – szúrta közbe Fath.

– Ez nagyon is valószínű – csattant fel a hátuk mögött egy ismeretlen hang.

Delic és Fath egyszerre fordultak meg. A legelső, amit észrevettek, egy vaskos, több dioptriájú szemüveg volt. A látásjavító eszközön lógó, harminckét fogas vigyorú vézna alak szemeit öklömnyivé nagyította a vastag lencse. A hatalmas barna szempár kezet nyújtott feléjük.

– Owen Rent kriminalisztikus. – vigyora továbbra sem lankadt.

– Nocsak – bámult Delic a csontos kézfejre – már maga is ezt a pszichopatát kutatja?

Owen feljebb tolta a szemüvegét.

– Nem, én nem mondanám pszichopatának. – javította ki Delicet – Sorozatgyilkos, de nem pszichopata. A pszichopaták élvezetüket lelik az áldozatuk megölésében, és sajátságos módon végeznek velük.

Delic számára, már elsőre sem volt szimpatikus az alig húszas éveiben járó kölyök, egész életében ki nem állhatta az okoskodókat. De most még ráadásul még fáradt is volt, hiszen pár napja már nem aludt, így egyenesen irritálta a pápaszemes kriminalisztikus.

– Nos – válaszolta kissé ingerülten – ez már a negyedik áldozat, ugyan olyan körülményekkel. Mit gondol? Ha a tettes nem élvezné amit csinál, akkor elkövetné még háromszor ugyan azt? Ráadásul az összes áldozatnak felvágta a hasát. Ez nem elég sajátságos? – szűrte a fogai között. szinte csodálkozott, a saját türelmén.

Delic Fathre pillantott, aki elégedett félmosollyal várta az okostojás válaszát, és azt, vajon a hatalmas szemű kriminalisztikus, vajon mikor fogja észrevenni Delic kitörni készülő dühét. A kialvatlan Delickel ellentétben Fath mindig teljesen higgadt volt. Semmivel sem lehetett kihozni a sodrából. Fath különös élvezetet lelt a sorozatgyilkos pszichopaták felkutatásában, és legtöbbször hamar megoldotta a rábízott ügyeket. Szinte olvasott a gyilkosok gondolataiban. A legtöbb kollégájuk kerülte őt, mert mindig is valami megmagyarázhatatlan sötétség vette körül a férfit.

A kriminalisztikus a rászegeződő szkeptikus szempárokat észre sem véve folytatta Delic kiokosítását.

– Értem a logikáját nyomozó, de attól tartok rossz irányba fordult. Egy pszichopata ugyanis nem lel teljes kielégülést az áldozat egyszerű megölésével. Főleg nem úgy, hogy az csak az utolsó pillanatban vegye észre, mi történt vele. A pszichopaták szeretik nézni a félelmet az áldozatuk arcán, mert csak így érezhetik azt, hogy hatalmuk van felette. Ezzel szemben a mi gyilkosunk nem játszadozott az áldozatával, mint azt egy igazi pszichopata tenné, hanem megbújt a sötétségben, alkalmas pillanatra várva. Az áldozat, mire rájöhetett volna, hogy mi történt, már rég halott volt.

– Ez igaz lehet – gondolkodott el Fath.

– Úgy érti – vette át a szót Delic – a gyilkos egyszerűen, csak ölt?

– Igen! – kapott az alkalmon Owen – Mintha csak parancsra tenné.

– Vagyis valaki, vagy valakik, még állhatnak a háttérben? – érdeklődött Fath.

– Pontosan. Úgy értem, senki nem kezdhet úgy sorozatgyilkosságba magától, hogy ne élvezné, amit csinál. Ezek az esetek, olyanok, mintha az áldozatokat kötelességből vadászná le valaki. És a gyilkosság módja alapján én egy szektára gyanakszom.

– A gyilkosság módja alapján? – kérdezett Delic.

– Igen. Tudják, a hely, amit a gyilkos felvág, mindig ugyan ott van. A köldök alatt egy féltenyérnyi távolságra. A keleti kultúrákban ezt a helyet harának hívják.

– Hara?

– Pontosan! És találja ki, mi a funkciója a harának. Ott rejtőzik a lélek! A középkori szamurájok, a hara szertartásos felmetszésével szabadították ki a lelküket a testükből. Ezt nevezték harakirinek.

– Ezek szerint úgy gondolja, hogy a gyilkosságok mögött, egy keleti vallású szekta állhat.

– Nos, igen. Hiszen az áldozatokat milliméterre pontosan ugyanott vágták meg. Méghozzá egy vágásból. Pontosan a harát. Ez biztosan nem lehetett véletlen.

– Biztosan… – dünnyögte Fath alig érthetően.

Néhány perc múlva a két nyomozó már a szabadban voltak.

– Szerinted igaz lehet a harás elmélet?- kérdezte Delic.

– Lássuk be, van benne logika. És amúgy is, amíg az ellenkezője ki nem derül, ezt is meg kell vizsgálni. Ráadásul az áldozatok közötti kapcsolat elméletünk is megbukott.

– Hogyan? – kapta fel a fejét Delic.

– August Dormio csak néhány hete költözött ebbe a városba. Eddig ugyanis Ausztráliában lakott. Ráadásul a bejárónő szerint mióta idejött, ki sem tette a lábát a villájából, ugyanis legújabb könyvén dolgozott. Nem hiszem, hogy esélye lett volna találkozni Clarissa Albussal.

Ezzel valóban megdőlni látszott az áldozatok közötti kapcsolat. A többi áldozat ugyanis élete folyamán többször is találkozott már Clarissa Albus opera énekesnővel. Az első áldozat Clarissa nagyapja volt. A második egy tehetséges manager, Clarissa osztálytársa volt általános iskolában. Ez után következett Clarissa egyetemi tanára. Viszont Dormioval aligha találkozhatott, hiszen az író eddig sohasem járt ebbe az országban, és Clarissa sem hagyta el az otthonát, habár több külföldi országba is hívták fellépni.

– Nem tudom – gondolkodott el Delic – talán nem kellett találkozniuk ahhoz, hogy ismerje. Elvégre az internet világában élünk. A távolság nem számít.

– Ha igazad van, Albus kisasszony még nagyobb gyanú alá keveredik. Nem hiszem, hogy ezt akarod elérni.

– Az igazságot akarom elérni. Egyébként is nem most derült ki, hogy az elkövető, egy hideg, parancskövető „ölőrobot”? Te el tudnád képzelni, hogy az a lány ilyen rideg és érzéketlen legyen?

– Nos, mivel én nem estem bele, igen. El tudnám képzelni, hogy az először még melegszívű kedves teremtés, egyik pillanatról a másikra gyilkoló géppé változzon. Az ilyet skizofréniának hívják, ha jól tudom.

Delic nem tagadta a nyilvánvaló hibát, amit egy nyomozó sohasem követhetne el, hiszen beleszeretni egy lehetséges gyanúsítottba szigorúan tilos. Inkább megpróbálta Fath sötét szemeit kifürkészni.

– Magad sem hiszed, amit mondasz.

– Úgy gondolod? – Fath szinte átszúrta tekintetével Delicet – Ebben a világban, ahol emberi kéz vág el emberi torkot, ahol az anya elpusztítja a magzatát, én ne hinnék az emberek sötét oldalában? Te vagy a naiv, ha még mindig nem győzött meg az áldozatok merev arca, amivel a semmit kutatják.

Fath beszállt a saját kocsijába, és elindult. Csak amikor Delic mellé ért, lassított, és lehúzta az ablakát.

– Majd hívj, ha megtudtál valamit Albus és Dormio kapcsolatáról. – ezzel elhajtott.

Delic egy ideig még kövülten nézett utána.

Clarissa Albus háza, ahhoz képest, hogy egy híres operaénekesnő háza volt, egyáltalán nem volt hivalkodó. Teljesen beleolvadt a csendes kertvárosi környezetbe. A halványkék házat buja, megmunkált növényzet rejtette a kíváncsi szemek elől. Delic a faragott tölgy ajtóhoz lépett, hogy bekopoghasson. Pár másodperc múlva az ajtó zára motoszkálni kezdett, majd először néhány elszabadult szőke hajtincs, utána pedig egy macskás zöld szempár tűnt fel az ajtóban. Delic megköszörülte a torkát:

– Látom újabban zárod az ajtót.

A lány először gyanakvó szemei felragyogtak.

– Tudom, hogy nem szabadna, de… – ezzel átkarolta Delicet – de mostanában kezdek félni.

Delic viszonozta az ölelést, majd lehajolt, hogy megcsókolhassa a lányt, jól tudván, hogy a nyomozói szabályzat szívébe éppen akkor szúrt egy kést, amit még meg is forgatott.

Clarissa nappalija egészen világos volt. A kanapék kézzel faragott fából, fehér huzattal, igazán otthonossá tették a házat. A falat halvány narancsszínűre festették. Clarissa és Delic a fehér kanapén foglaltak helyet. Törékeny alkata ellenére, Clarissa elszántsága és lelki ereje hatalmas volt. Csak nemrég veszítette el a nagyapját, ezzel egyetlen hozzátartozóját, mégis volt ereje folytatni az életét. Delic nem csak szerelmet, de tiszteletet is érzett a lány iránt. Nehezére esett ismét a gyilkosságok felől faggatnia, de egyre több jel utalt arra, hogy Clarissának valamilyen módon köze volt a gyilkosságokhoz. Delic meg volt győződve a felől, hogy valaki tönkre akarja tenni az énekesnőt. Megfogadta magában, hogy ezt nem hagyja.

– Clarissa – fogta meg a lány kezét – muszáj kérdeznem tőled néhány dolgot.

A lány arca egy pillanatra megmerevedett.

– A gyilkosságokról akarsz kérdezni, ugye?

– Igen.

– Értem – válaszolta Clarissa – bármit kérdezhetsz.

– Ismerted valahonnan August Dormiot?

– Dormiot? Mármint az írót?

– Igen.

– Édes istenem! Csak nem azt akarod mondani, hogy őt is megölték? – pattant fel Clarissa.

– Talán ismerted? – nézett fel a lányra Delic.

– Igen. Vagyis személyesen nem, csak a könyveit.

– Ez biztos? Nem is leveleztetek?

– Nem. – ült vissza a lány – Te jó ég. minden jó embernek meg kell halnia?

– Jó embernek?

– Te nem olvastad a könyveit. – szólt csendesen Clarissa – Ebben a mai világban már olyan sok a bűn, és ezek elkövetői az emberek. De Dormio képes volt meglátni azt a kevéske fényt is bennünk, és azt képes volt megragadni. Több ezer ember életét változtatta meg. Köztük az enyémet, és nagyapáét is.

– Sajnálom Clarissa.

– Micsodát?

– Amióta csak találkoztunk, folyamatosan csak bántalak.

Clarissa megsimogatta Delic komor arcát.

– Ez nem igaz. Csupán a közelséged is elég, hogy biztonságban érezzem magam.

Delic a lány tenyerébe csókolt. Clarissa néha túlságosan naiv volt. Minden emberről, rögtön a legjobbat feltételezte. Hirtelen Delic eszébe villant valami. A lányhoz fordult:

– A korábbi áldozatok nem ismerték Dormiot? A nagyapád például járt Ausztráliában. Azt mondtad, hogy az ő életét is megváltoztatta Dormio.

– Nem tudom, hogy találkoztak-e, – gondolkodott el Clarissa – de azt tudom, hogy annak idején nagyapa nyomta a kezembe Dormio első kötetét. Együtt olvastuk el.

– És az osztálytársad?

– fogalmam sincs arról, hogy találkozott-e vele, de akkoriban, amikor még ismertem, Dormio még nem írt könyveket. És csak egyetlen egy emlékem maradt arról a fiúról, amikor a középiskolások megverték. Elég kistermetű gyerek volt, ráadásul még szemüveges is. Folyton piszkálták emiatt. Emlékszem, azon a napon is csak ütötték, püfölték a hasát, és még a fejét is. De ő egy hangot sem adott ki. Amikor pedig az egyik fiú, a gallérjánál fogva magához emelte, csak annyit mondott, hogy megérti őket, és megbocsát nekik. És, hogy tudja ők is mennyire félnek. A többi fiú persze kinevette, de nem verték meg soha többé. Én is csak álltam ott kővé dermedve, sokáig meg sem tudtam szólalni, vagy egyáltalán mozdulni.

– Értem. És a tanárod?

– Ő olvasta Dormiot, az biztos. Az órái fantasztikusak voltak. Elkötelezetten kiállt az érvei mellett, és ez sok diáknak tetszett. Ő sok mindenre megtanított az életről.

– Köszönöm Clarissa. – lehelt egy csókot Delic a lány homlokára – Kérlek továbbra is zárkózz be!

– Máris mész?

– Igen. Minél hamarabb el akarom kapni a tettest. Utána nézek, hogy a többiek milyen kapcsolatban állhattak Dormioval.

Clarissa lehorgasztott fejjel ült tovább a kanapén. Az összecsukott sarló alakú hajcsatja, csak néhány kósza tincset engedett az arcába lógni.

– Kérlek vigyázz magadra, mert könnyen a munkád áldozatává válhatsz. – suttogta maga elé.

– Vigyázni fogok. – válaszolt ugyanolyan halkan Delic, majd elment.

Mire Delic hazaérkezett, az utcákat már csak a lámpák világították meg. Még a hold is felhőfüggönyt vont maga elé.

Delic első dolga volt leroskadni a kanapéjára. Még csak a villanyt sem oltotta fel. Jól esett neki az őt körülvevő csendes sötétség. Hallgatta saját légzését, miközben gondolatai ide-oda cikáztak. Az áldozatok, és Dormio közötti kapcsolatra semmi sem utalt, kivéve, hogy két áldozat, Clarissa nagyapja és egykori tanára olvasták Dormio könyveit. Ráadásul a második áldozat, Clarissa egykori osztálytársa, még csak nem is hallott az író munkásságáról, tehát a kapcsolat az áldozatok között nem Dormio volt. Ráadásul az is megbukni látszott, hogy Clarissa a halottak közötti kapocs, hiszen az íróhoz gyakorlatilag semmi köze nem volt, azon kívül, hogy olvasta a könyveit. Mégsem hagyta nyugodni a gondolat. Lennie kellett még valaminek, ami felett átsiklott. Clarissának nagyon is köze volt az első áldozathoz, hiszen a tulajdon nagyapja volt. Az énekesnő még egészen kicsi korában veszítette el a szüleit, és egyetlen rokonaként, a nagyapja vette magához. A nagyapja volt az, aki tanította őt, aki felnevelte Clarissát. De a második áldozat, egy régi osztálytársa volt csupán. És csak egyetlen emléke maradt meg arról a fiúról, habár ez az emlék, még mindig élénken élt benne, és nagy hatást gyakorolt rá. A harmadik pedig egy egyetemi tanár volt. Clarissa szerint sokat tanult attól az embertől. És ott volt Dormio, akivel még csak nem is találkozott, de a könyvei meghatározták az életét.

A felismerés mennykőként csapott elméjébe. Ez a kapcsolat! Delic felugrott a kanapéról. Fel kell hívnia Fathet! Már kereste is volna elő a telefonját, amikor kopogtatás törte meg, a házba letelepülni igyekvő csöndet. Delic megdermedt. A kopogtatás ismét felhangzott, kissé bizonytalanabbul, az előzőnél. Delic szinte látta maga előtt a törékeny kezeket, amelyek a zajt okozták. Mielőtt újabb kopogtatás hangzott volna fel, Delic ajtót nyitott Clarissának. Clarissa a fekete kabátját magára húzta a hűvös estében. A macskás zöld szemek, most nem kutatták Delic tekintetét. A lány, a benti sötétségbe meredt. Delic felkapcsolta a villanyt, majd beengedte Clarissát, aki még mindig szótlanul, belépett a házba. Sem szomorúnak, sem ijedtnek nem látszott. Végül Delic törte meg a csendet.

– Clarissa. Valami baj van? Miért jöttél?

A lány halkan válaszolt:

– El kellett jönnöm.

– Tudod, ha itt meglátnak, az még nagyobb gyanúba keverhet. Történt valami?

Delic odalépett Clarissához, aki még mindig háttal állt neki, hogy lesegítse a lány kabátját.

– Muszáj volt idejönnöm. – szólalt meg Clarissa, és Delic felé fordult.

A férfi csak az utolsó pillanatban tudott hátra ugrani a felé villanó penge elől. Az ösztönei megmentették, de Clarissa így is megvágta a mellkasát.

– Clarissa! Mit művelsz?!

A lány semmibe meredő tekintettel maga elé emelte a tőrt.

– Muszáj – nyögte, majd ismét Delic felé vágott.

Egy pontra célzott. Méghozzá Delic köldöke alá. A lány gyorsabban mozgott, mint a férfi gondolta volna. Alig bírta kikerülni a vágásokat. Nem akarta a lányt megütni, vagy bármilyen más módon bántani, ugyanis Clarissán tisztán látszott, hogy nincs önmagánál. Így Delic nem tehetett mást, csak folyamatosan hátrált. Egészen addig, amíg a lába alá nem került egy tárgy. Delicnek ideje sem volt arra, hogy észlelje, vajon miben botlott meg, máris zuhanni kezdett a padló felé. Clarissa magasra tartott pengével állt meg a férfi felett. Delic nem bírta tovább.

– Clarissa! Ébredj már fel! – ordította.

A kiáltásra, mintha tudatára ébredt volna a lány. Még mindig Delic felett állt, a tőrét magasra tartva, ám könnyek öntötték el a szemét, zokogni kezdett.

– D… Delic… sajnálom… – szűrte a fogai között – meg kell tennem!

A könnycseppek vézna patakként folytak végig a lány arcán. A kezei remegtek még, amikor szúráshoz lendítette a karját.

Vér fröccsent Delicre. Ösztönösen mozdult, ahogyan felugrott, hogy elkapja a lány összecsukló testét. Clarissa hasánál, a ruha, egyre több vért szívott magába. Delic magához szorította a lány ernyedő testét. Nem hallott mást, csak a fülében veszettül doboló ereket, és a saját zihálását.

– Már nem lélegzik – szólalt meg egy ismerős fekete hang Delic mögött.

Delic megfordult. Fath egyetlen árnyként magasodott fölötte. Delic feje zúgni kezdett szeme előtt ezernyi fekete pont táncolt.

– Clarissa… volt. – mondta el-elakadó hanggal – Azt mondta… muszáj…

Fath Delic vállára tette a kezét.

– Hát persze hogy muszáj volt. – mondta hideg nyugalommal – Nekem nem mondhatott ellent.

Delic fejzúgásához éles fájdalom csatlakozott.

– Nem… nem értem…

A fekete pontok egyetlen sötét masszává folytak össze. Delic már csak távoli suttogásként észlelte Fath hangját.

– Ez nem igaz Delic. Nagyon is érted.

Ezt követően mindent elnyelt a sötétség.

Zúgó fejjel ébredt a lakásán, ám ezúttal nem jelentkezett a szokásos hányinger.

– Felébredtél már? – kérdezte valaki.

A hang, a fotelban ülő Fathtől jött. Delic a fejéhez kapott.

– Valami szörnyűséget álmodtam.

– Álmodtad? – mosolyodott el Fath.

Delic mellkasába ekkor fájdalom hasított. Odakapott a fájdalom forrásához. Egy hosszú vágott sebet érzett a tenyere alatt, melyből még mindig szivárgott a vér. A Clarissa által vágott seb… Delic felpattant a kanapéról.

– Hol van Clarissa?!

– Ott, ahol már egy ideje lennie kéne. – válaszolta Fath hűvösen.

– Miről beszélsz? – nézett Delic a barátjára.

– Ezt neked jobban kéne tudnod, nem? Elvégre a holtak a te hatáskörödbe tartoznak.

– Mi a francról beszélsz? – üvöltött Delic – Milyen holtak? Mi történt Clarissával?!

Delic Fath elé lépett, és megragadta annak gallérját.

– Tudod te azt.

Delicet kirázta a hideg. Tudta. Tudta a választ.

– Elvitted. Elvitted a lelkét.

– Nocsak. Sokáig tartott, míg visszataláltál. – mosolyodott el Fath.

– Te álltál az egész mögött! Te kényszerítetted Clarissát, hogy öljön!

– Valakinek el kellett végezni a munkádat, ha te már nem voltál rá képes.

– Nyomorult! Már az idők kezdete óta ismerlek! Elhitetted, hogy a barátom vagy! Bíztam benned! De erre te elvetted tőlem, amit a legjobban szerettem! Rohadt áruló.

Fath leválasztotta magáról Delic egyre szoruló ujjait.

– Én, áruló? Jól gondold meg, hogy miket mondasz „barátom”. – Fath hangja jeges áradatként hatott Delicre – Egy az életért felelős, a másik a halálért. Azt a lelket, már rég nyugalomra kellett volna helyezned, de te elfordultál a kötelességtől. Nem foglalkoztál az egyensúllyal, amit nekünk kell megtartanunk. És amikor eljött az ideje, te nem ölted meg Clarissa Albust.

– Ő tiszta volt! Olyan tiszta, amilyen csak évezredenként egyszer fordul elő az emberek között, és te el akartad pusztítani. Hiszen, még alig élt valamit!

– Elvégezte, amiért visszatért a földre. Tovább léphetett volna. De te önző módon megfosztottad az örök nyugalom jutalmától. És miért? Csakhogy tovább figyelhesd őt. Azt is jól tudtad, hogy ha élet körforgásában hagysz egy lelket, akkor egy azzal egyenértékű léleknek kell távoznia az emberek közül, hogy az egyensúly fennmaradjon. Clarissa Albus egy eredendően tiszta lélek volt. Ami oly ritka a világban, hogy az ő életéért cserébe száz tiszta lelket kellett volna feláldozni. És vajon kiknek van tiszta lelke?

– A gyermekeknek. – válaszolta Delic.

– Úgy döntöttem, nem engedem, hogy a hibád miatt száz gyermek lakoljon. És ezt csak oly módon érhettem el, hogy bemocskoltam a tiszta lelket. Így megölettem vele azokat az embereket, akiknek a lány a tisztaságát köszönhette. Akik utat mutattak számára. Téged pedig emberi testbe zártalak, hogy közvetlen közelről tapasztalhasd meg az önzőséged következményeit. Nem én voltam az áruló. Te mocskoltad be a lányt. Miattad, ő soha többé nem nyugodhat. És nem csak a lány árulója voltál, hanem az egyensúlyé, és legfőbbképpen a saját magadé.

Mélyet sóhajtott. Nem ellenkezett többé. Várta a fájdalmat, de csak üresség jött. Szinte érezte, ahogyan a könnyek elöntik a szemét, majd végigcsordulnak az arcán. De a könnyek nem jöttek. Sírni csak az emberek tudnak.

VÉGE

(Weiszhaár Adrienn (Adris))

Nincs hozzászólás
Szólj hozzá!