Könyvtár
Szegedi László – Álom Rt.
  • Közzétéve:
  • 2010. szeptember 10.
  • Szerző:

    Mentálcsavar

  • Hozzászólások:

    0

Ott a szigeten derült ki minden. Utólag persze minden érthető. Rájöhettem volna korábban is, mondhatják Önök, de én akkor bizony még semmit sem sejtettem.
Akkor már éppen két hete laktam a pálmafák árnyékában megbúvó kis szállodában.
Idemenekültem a kiadóm sürgető üzenetei elől. Mert nem mindig könnyű csak úgy megszülni egy
történetet. Nem bizony. A legutóbbi – és őszintén bevallom, egyetlen eladható – könyvemet
szinte falták az emberek, két kiadást is elkapkodtak belőle. És én ennek örültem is volna nagyon,
ha nem a tizennyolcadik századi francia királyi család szerelmi életében tobzódó bérmunka lett
volna az egész. Mindenesetre arra jó volt, hogy a kiadó beígérjen nekem egy igazi könyvet, egy
lélektani regényt, amit már régen meg szerettem volna írni. És kaptam egy nagyobb alkotói
szabadságot is azon a pompás kis szigeten.


Nem háborgatott senki. Én sem beszéltem a szigetlakók nyelvét, ők sem az enyémet. Még
szerencse, hogy a portással és a kedvenc éttermem pincérével úgy-ahogy, mutogatva megértettük
egymást. Napközben a partot jártam, halból és rákból készült ételeket ettem eldugott kis
helyeken, esténként meg a Holdat bámultam. Azt reméltem, ettől majd megszáll az ihlet, eszembe
jut valami, amiről írhatnék. Bármi. De persze semmi nem történt. Ugyanolyan üresen ébredtem
minden éjjel. Néha végiggondoltam, mi volt olyan sikeres abban az egyetlen „remekművemben”
amit elkapkodtak az emberek. De igazából semmi értékeset nem találtam benne, így hát ez sem
segített.
Az egyik este épp beállítottam a kedvenc vendéglőmbe, amikor megpillantottam a nőt a
bárpultnál. Magát a Végzet asszonyát. Hosszú, szőke haj, domború vonalak, zöld szemek, vastag
ajkak, csábító pillantás… Azonnal a rabjává váltam. Egyedül ült egy asztalnál, és ábrándos
tekintettel kortyolt a koktéljába. Szinte öntudatlanul mentem oda hozzá.
– Elnézést, megengedi, hogy leüljek ide? – kérdeztem rekedten. – Látom, hogy egyedül ül
itt, és ha lenne kedve vacsora közben beszélgetni…
A nő hátradőlt, és végigmért. Aztán mosolyogva intett, hogy üljek le.
– Maga nem helybéli, ugye? – kérdeztem tőle.
– Messziről érkeztem, miszter – mosolygott, és belekortyolt rózsaszín koktéljába. – És
fogalmam sincs, meddig maradok itt.
Megint az ábrándos tekintet.
– Hogy hív…
– Marie – ejtette ki könnyedén, és megint mosolygott.
– Francia? – kérdeztem bódultan.
– Svájci – felelte. Hosszú hajzuhatagába túrt, és én önkéntelenül is követtem
tekintetemmel finom mozdulatát. Észrevettem, hogy mosolyától kis gödröcskék születtek a szája
sarkában.
Paellát rendeltünk, a pincér kérdés nélkül, vidám árnyékként hozta ki hozzá a zamatos
helyi bort, amit annyira megszerettem azon a nyáron. Remek este volt. Semmiségekről
csevegtünk, és mintha mégis mindent megtudtam volna róla. Mintha mindig is ismertük volna
egymást. Akkor még azt hittem, csak a bor szállt a fejembe, de mostmár tudom, hogy Marie illata
bódított el úgy. És Marie maga. Pont olyan nő volt, amilyenre mindig is vágytam: okos, vicces,
merész és szemtelen. Egyszerre volt tartózkodó és csábító. Könnyedén boncolta fel legrejtettebb
érzelmeimet is, de róla nem igazán tudtam meg semmit. És mikor a vacsora után a bungalókhoz
botorkáltunk, megállt az ajtóm előtt. Megfogtam a kezét, és behúztam magammal.
Másnap reggel egyedül ébredtem. Először azt hittem, csak álmodtam ezt a gyönyörű nőt
és az elmúlt éjszakát. De bőrének illata ott lengett még a szobában. Egy kissé csalódott voltam, a
fejem is fájt, de kitártam az összes ablakot, aztán visszaaludtam.
Egész nap elvarázsoltan kóvályogtam a tengerparton. Kérdezgettem az embereket, a
pincért az étteremben, hátha ismerik a titokzatos idegen nőt a frucsa akcentusával, de mindenki csak a vállát vonogatta. Benéztem pár motelbe is, hátha rátalálok a keresztneve alapján, de nem
jártam szerencsével. Marie – ennyit tudtam mindössze róla.
Pár nap után feladtam. Az egyik étteremben ebéd közben találtam egy érdekes beszámolót
valamelyik külföldi lapban — a pincér nagylelkűen nekem adta, amikor megkértem. Egész jó kis
novellaötlet rejtőzött benne, a bungalómban ki is vágtam az újságból, és pötyögtem róla pár
vázlatos mondatot a gépembe.
Egy hét telt el így. Egész jó ötleteim támadtak, írtam pár oldalt, nagyokat úsztam a
tengerben, és közben hol Marie-n, hol a fejemben kibontakozó laza cselekményszálakon
töprengtem.
Aztán egy este megint találkoztam vele. A Nővel. Ugyanott ült, ahol a múltkor, ezúttal
fekete ruhában, ami úgy simult rá, mintha csak a bőre lett volna.
– Már vártalak, miszter – mosolygott ismét, és örömmel ültem le újra hozzá. Nem árulta el,
hová tűnt az utóbbi időben, de valahogy nem is volt kedvem faggatni. Itt ültem szemben ezzel a
gyönyörű nővel, aki mintha a tengerből sétált volna ki, hogy múzsámmá szegődjön a forró nyári
éjszakákon. A vacsora után finoman megcsókolt:
– Várj egy kicsit, hadd menjek előre. Meglepetés…
És kilebbent az étteremből, mint egy nyári tündér. Elégedetten dőltem hátra, és intettem a
pincérnek, aki széles mosollyal hozta a számlát.
Most jön a meglepetés, kedves olvasók.
Már messziről láttam a bungalóm ablakán kiszűrődő gyertyafényt. Csak mosolyogtam, éa
elégedetten kihúztam magam. Amikor a szobába léptem, Marie az ajtó mögött lapult. Egy súlyos
kerámiavázát tartott a kezében, ami eddig ott állt az egyik szekrény tetején. Mire
megkérdezhettem volna, hogy mit akar vele, könnyedén, biztos kézzel leütött.
Mire magamhoz tértem, egy székhez voltam kötözve. A homlokom lüktetett, úgy
éreztem, egy hordót törtek össze rajta. Nyögtem valamit, és mikor lassan kitisztult a látásom,
megláttam Marie-t. A laptopomnál ült, elmerülten kattintgatott. Meghallhatta, hogy magamhoz
tértem, mert felpillantott, de aztán bosszúsan ajkába harapott, és folytatta.
– Mi ez? – kérdeztem.
Marie megint rámnézett, egy pillanatig gondolkodott, aztán hátradőlt a székben, fejét
megtámasztotta a tenyerében, úgy bökte ki végül:
– Elrontottam.
– Mi? – semmit sem értettem.
– Nem vagyok elég jó. Még. Egyelőre – tűnődött, aztán előrelendült: – Nem lett volna
szabad rájöjj, miszter.
– De hát…?
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. El kellett volna tereljem a figyelmedet, nem
pedig eszedbe juttatnom a munkát…
– Miféle munkát? Ki vagy te?
A nő élesen, összehúzott szemmel méricskélt, aztán beszélni kezdett:
– Előbb-utóbb úgyis rájöttél volna. De nem számít. Beállhatsz az összeesküvés-elméletet
gyártók közé, miszter. Úgysem tudsz semmit ránkbizonyítani.
– De hát mégis mit…?
– „Mit ér a víz, ha nincs, ki vele szomját oltsa?”
Ez meglepett.
– Olvastad a regényemet?
– Nemcsak azt. A Teremtett lelkeket is, meg azt a pár részt, amit megírtál a Göcsörtös fából.
– De hát azok nem is jelentek meg! – tört ki belőlem.
– De leírtad őket. Nagyon jó szakembereink vannak, bármit megszereznek bárkitől. Azt
hiszed, a te számítógéped akadályt jelent nekik?
– De miért?
– Hogy miért, miszter? Hogy miért? A világért. A jövőért. Hát nem érted? Azok a
regények nem jelenhettek meg! Nem hagyhattuk…
– Miről beszélsz?
– Minden az apróságokkal kezdődik. Valaki kitalál egy új eszmét, mások továbbgondolják,
rossz célokra használják fel, gyilkolni kezdenek… Ahogy Nietzsche hatással volt Hitlerre. Vagy a
keresztény eszmék, amik nevében a keresztes háborúkat megvívták, és amik nevében gályára
küldtek annyi csillagászt. Azt hiszed, bárki kitalálhatja az őrült eszméit, és szabadon terjesztheti
őket? Ezt nem hagyhatjuk – mondta fáradtan, és kisöpört egy tincset az arcából.
– Kicsoda?
– Nem mindegy? Mi. A Szervezet. Akik megakadályozzák, hogy az álmok valóra váljanak.
Kínlódjanak az emberek bárhogy. Akik figyelik, ki mit ír, mit tervez, mire készül. Akik
kézbentartják az Internetet. Akik vigyáznak a világra.
– De mégis hogyan?
– Megtesszük, amit kell. Vesztegetés, fenyegetés, lopás, csábítás… – pillantott rám
mosolyogva. – Minden eszközt megengedhetünk magunknak. Mi lenne, ha mindenki csak úgy
megtehetné, amit kitalál? Mit gondolsz, miért nem jelent meg a Teremtett lelkek? Egész jó regény
volt, sokkal jobban megírtad, mint azt a szerelmes firkálmányt, miszter. De ügyesen juttattunk pár
olyan pályázatot a kiadódnak, hogy ne tudjon a felforgató, destruktív nézeteiddel foglalkozni.
Ez már sok volt. Kezdett érdekelni, hogy vajon hogyan jutok ki ebből a helyzetből ép
bőrrel.
– Azonnal engedj el, te…
– Előbb még van egy kis dolgom – mondta a nő, és visszafordult a gépemhez.
– Nem mondhatod, hogy mindenkit figyel egy ilyen… őrszem… – beszéltettem tovább, és
észrevettem mellettem a kis dohányzóasztalt, amin még ott égtek az illatos gyertyák, amiket Marie
előkészített. Ha ugyan tényleg Marie-nak hívták. Nem akartam tudni.
– Mi őrangyaloknak nevezzük magunkat – mondta ő szórakozottan.
– És mindent megfigyeltek? Ekkora gépezet nem rejtőzhet csak úgy el! Ehhez információ
kell, emberek, hivatalok…
– És rengeteg pénz, erőforrás, kapcsolatok. De jól meg van ez szervezve, ne aggódj.
Megvannak a fedőcégeink, az Álom Rt-nek például a honlapját is meg lehet nézni. We Make Your
Dreams Not To Come True, ez a mottójuk. Ők aztán tényleg nem váltják valóra az emberek
álmait…
– Nagyon elmés – morogtam. Ideje cselekedni, és nem volt jobb ötletem. Nagy levegőt
vettem, és felrúgtam a dohányzóasztalt. A gyerták a csontszáraz kókuszszőnyegre hulltak, azonnal
felcsapott a láng.
– Mit csináltál? – pattant fel a nő. Megpróbálta lecsapkodni a lángokat, de csak jobban
felszította a tüzet. Aztán körbepillantott a szobán, és vállat vont.
– Ez nagy hiba volt, miszter – jelentette ki, és elviharzott. Nem maradt itt semmi utána,
csak én ültem ott a székbe kötözve, körülöttem pedig lángolt a szoba.
Szerencsére valaki gyorsan felfigyelt odakint, és a személyzet kimentett. Megúsztam egy
kis füstmérgezéssel és pár könnyű égési sérüléssel. De Marie-t nem találták meg soha. Úgy
éreztem, nem sok értelme lenne mindenről beszámolni a helyi, becsületes képű rendőröknek,
meghagytam őket abban a hitben, hogy egy könnyűvérű pillangó kevert ekkora bajba. A laptop
furcsa módon nem ment tönkre a tűzben, de eltűnt róla az összes írásom. Nem volt sok okom
ottmaradni, pár nappal később már a repülőn néztem az alattunk elterülő felhőtakarót, és persze
még mindig Marie járt a fejemben.
Nos, így történt, kedves olvasók. Azóta kétszer is körülnézek, mielőtt lelépnék a járdára.
Várom a Szervezet ügynökeit, tudom, hogy akármikor megjelenhetnek a lakásomon. Vettem egy
írógépet, azon gépelem a legújabb történeteimet. Nem tudom, hol fognak megjelenni, de egy
biztos: az Álom Rt. megbánja még, hogy egy kezdő ügynököt küldött ki értem. A világnak tudnia
kell a szervezetről, ami ellenünk dolgozik. Akik miatt nem válhatnak valóra az álmaink, tegyünk
bármit is értük.

(Szegedi László)

Nincs hozzászólás
Szólj hozzá!