Könyvtár
A Haramia-zúgó
  • Közzétéve:
  • 2015. július 19.
  • Szerző:

    Mentálcsavar

  • Hozzászólások:

    1

Első hangulatkeltő a IX. Mentálcsavar Tábor M.A.G.U.S. játékához. Olvassátok és várjátok a következőt 🙂

A Fendor-tenger, Ynev legnagyobb édesvizű tavának északi partvidékén a Ziron-hegység bükkerdei egészen a part menti dombokig húzódnak. A hajdani kyr országút nyomán épült kereskedelmi utak számos halászfalun és apró törzsi államon haladnak keresztül. Az északi partvidék lakossága a Hetedkor első felében viszonylag gyorsan nőtt, de a P.sz. III. század járványai nemcsak hogy kiirtották a helybeliek felét, hanem az újabb betelepülőket is távol tartották. Azért csak került élet az erdős lankákra, idővel többé-kevésbé sikerrel települtek újra az egykori kyr nyaralópaloták körüli kisebb-nagyobb falvak, némelyikük valódi várossá fejlődött.

A hegyekből aláfutó patakok és zúgók sodrását több itteni település is kihasználja, a magasabb bércekről leúsztatott fenyőt és az alacsonyabban vágott bükkfát úsztatják le rajta, no meg a hegyek más kincseit, a bányák termését. Az andezitet a helyiek nagyobbrészt bérelt kahrei masinák segítségével bányásszák és több duzzasztón keresztül juttatják le a Fendor partjára, akik azonban maguk is a kíváncsiak a kőbányákra, sokkal többet, szebbet is találhatnak a Ziron lankái között.

Az alázúduló patakok több vízesése mögött ugyanis valóságos barlangokat találhatunk, sőt, olykor egész barlangrendszerek tárulnak fel a felfedezők előtt. Már ezek látványa is csodálatos élménnyel, a csúszós kövek, a lemorzsolódó kavicsok, a nagy sodrással ömlő víztömeg és a nyirkos-nyálkás mohákkal borított kapaszkodók pedig száz veszéllyel ajándékozzák meg a vállalkozókat. De a legendák szerint a barlangok némelyike hatodkori, vagy még régebbi kincseket is rejt.

 

Zarog az utóbbi években már nem izgatta magát a helyi vénségek nevetséges meséin. Ifjabb korában több ilyen barlangot is felfedezett, miközben az erdőket rótta zergére, vadkanra, medvére lesve, de soha nem talált semmit ezekben. A vadászatok izgalmán kívül nem volt ezen a vidéken semmi, ami kihívást jelentett volna a számára. Kihívást, vagy az ezzel szerinte közvetlenül együtt járó gazdagságot.

Aztán ahogy egy estén, bortól nehéz fejjel hallgatta a Nyugati Úton érkező kalmárok beszámolóit a Néma Vicsorgókról, ezekről a párából és ködből előtűnő, életerőt fogyasztó szörnyetegekről, akiken sem acél, sem mágia nem fogott, s hallgatta, hogy hány és hány jó harcost veszítettek az ellenük való harcban, akkor csak borzongott. No nem a lények leírása borzasztotta el – nem, azon borzongott, ahogy elképzelte, mi lett volna, ha a környék rablóbandáinak egyike épp ezután üt rajta a szerencsétlen kereskedőkön, ahogy harcosok, varázstudók nélkül, fejvesztve menekültek és menekítették vagyonukat is a biztonságot jelentő városok felé.

Innen könnyű volt kiokoskodnia a következő lépését. Nyomaikról hamar megtalálta az egyik zironi rablóbandát, a haramiák toroni vezérével pedig jó alkut kötött. Ő megmutatja a rablóknak, hogy melyek azok a karavánok, amiket korábban elért a Néma Vicsorgók támadása és fegyver s varázs nélkül igyekeznek végső céljaik felé, cserébe nagyobb részt kap a zsákmányból, mint a többiek. Így lett Zarog vadászból haramia.

 

A rablók fészke az egyik legeldugottabb, de legszebb vízesés mögött volt, amit Zarog valaha is látott. A vezér Haramia-zúgónak keresztelte el. A kétszekérnyi széles vízoszlop a legmagasabb tornyok magasából szakadt alá egy jókora medencébe, a zúgása mégis alig volt hallható. Erre a jelenségre a banditák sem találtak megoldást, a vezérük valamiféle régi mágiát emlegetett, de Zarog szerint csak azért tette, nehogy olyan tudatlannak tűnjön, mint az emberei. A vízesés mögött több, legfeljebb félembernyi lyuk rejtette a rablók kincsét. Ahogy Zarog bekúszott az egyik ilyenen, hatalmas barlang tárult fel mögötte.

A barlangba valamilyen különös technikával bekerült a felszín fénye, így odabent nappal árnyas félhomály uralkodott. Szükség is volt rá, mert a sziklavájat nem csak tágasnak, de igen-igen magasnak is bizonyult, a bejáratként szolgáló lyukak pedig nem az aljára, de inkább valahol a középső tájékon nyíltak.

A bejáratként szolgáló sziklapárkányról egy kötéllétra vezetett lefelé, egy függőhíd pedig további sziklapárkányok között futott egészen a barlang közepébe, ahol egy jó három szekérnyi átmérőjű, széles oszlop ért véget. Zarognak nem kerülte el a figyelmét, hogy a sziklapárkányok legtöbbjén régi vésetek sorakoznak, és hogy a kötélhíd hídfőinek faragott oroszlánfejei is sokkkal régebbiek, semmint hogy a haramiák készíthették volna őket.

A központi oszloppárkány felé, amit a haramiák valamiért kőoltárnak neveztek, több irányból is vezetett hasonló függőhíd, így a jókora barlangrendszer jól bejárhatóvá, felderíthetővé vált. A kötéllétrák, amelyek a be- és kijáratokként szolgáló párkányokról vezettek lefelé, egytől egyig a barlang alján poshadó békanyálas tóba nyúltak, így hasznukat Zarog nem tudta megállapítani. A függőhidak melletti kisebb párkányokon a rablóbanda vagyona hevert, érmék, kelmék, fegyverek; úgy tűnt, minden rablónak volt egy saját kis terasza, ahová a kincseit tehette.

 

Zarog még csak három hónapja csatlakozott a bandához. Saját párkánya aránylag közel feküdt a központi oszlophoz, de elég messze a többiekétől; még nem alakult ki közöttük kölcsönös bizalom. A legutóbbi rajtaütés zsákmányának ráeső részét helyezte el épp nyughelye körül, amikor egyszerre valami különös, pergő, zizegő hangot hallott.

A hang irányába fordulva a kőoltáron, a beszűrődő napfényben egy hatalmas, nyálkás, torz sáskát pillantott meg, ami két hátsó lábán állva, kissé billegve fordult körbe, először csak a fejével, aztán lassan a testével is. A rablók egyike rémülten felüvöltött, egy másik íjáért nyúlt.

A sáska recsegett valamit, mintha beszélni próbált volna. Zarog hátán felállt tőle a szőr és tudta, mihamarabb menekülnie kellene Mégsem bírt megmozdulni. A hatalmas rovarszörny szavai nyomán megremegett a barlang, a haramiák testét pedig mintha malomkövek zúzták volna pozdorjává. Egyetlen pillanat alatt meghaltak. Társuk halálát látva néhányan rettenve menekülni, mások, köztük a vezér is, őrültek módjára támadásba kezdtek – hiszen több tucatnyian voltak, hatalmas létszámfölényben a bestiával szemben.

A legtöbben még azelőtt meghaltak, hogysem Zarog elérte volna a kijáratot jelentő réseket, pedig rohant, amennyire a függőhidak bizonytalan deszkáin mert. Miközben kifelé kúszott, elképzelte, ahogy a bestia utána veti magát és lábainál fogva visszaráncigálja a barlangba, hogy szörnyű szavai helyett őt borzalmas csáprágóival pusztítsa el. Hátrarúgott, de a szörny helyett csak a levegőt találta el. A sáska még odabent volt, Zarog hallotta a recsegést, ropogást – és nem mindig tudta eldönteni, hogy csontok vagy szavak reccsenését hallja-e.

 

Kijutott, és óvatosan, az űzött vadak villogó, rettegő tekintetével, remegő tagokkal ereszkedni kezdett a köveken.

Amikor a hegy újra megremegett, esélye sem volt, hogy megkapaszkodjon. A nyirkos kövek hűtlenül dobták el maguktól, a csenevész cserjék kifordultak az ujjai közül. Az erdőjáróból lett haramia üvöltve zuhant a mélybe, a sziklás medencébe, ahová a Haramia-zúgó vize sietett bömbölve. Összezúzott holttestét másnap találták meg elárult városában, miután fennakadt a vízikapun, ami a legkülönbözőbb hegyvidéki törmelékek és uszadékok kiszűrésére volt hivatott.

Egy hozzászólás
Jánószky Máté (Béla)

2015-07-22 12:40:06 Válasz

Elég kedves kis sztori. Pont mintha én lennék a főhős. Na jó… Én az a hülye lettem volna aki megpróbálja megérteni a sáskát. 😀

Szólj hozzá!