Könyvtár
Erion
  • Közzétéve:
  • 2013. október 12.
  • Szerző:

    Mentálcsavar

  • Hozzászólások:

    0

– 1. hangulatkeltő novella a XV. Mentálcsavar Találkozóra –

A két nő az egyik pompásan berendezett erioni fogadóház rosszul megvilágított különtermében ült. Az ifjabbik, előkelő kalmárfamília gyermeke, zavartan piszkálta az asztal repedéseit, ujjával követve azokat és várta, hogy az idősebb, aki egyébként lelki mentora is volt, mondandója végére érjen. És akkor végre kimondja, amire tanítványa egyébként is számított.

– Nincs más lehetőség, Esther, nem maradhatsz velünk tovább – a szavak, bár számított rájuk, késként döftek a szívébe.

– Nem akarlak elhagyni titeket épp most, miután annyi bajt hoztam… – a tanítvány hangja remegett; hosszú ideje először aggódott igazán, pedig az elmúlt években annyiszor játszotta már meg ügyfelei kedvéért. Iulia nem engedte neki befejezni a mondatot.

– Épp ezért kell máris távoznod, lányom – Iulia végigpillantott a reszkető lányon –, amikor tetőzik a veszedelem. Valakinek el kell vinnie a hírét annak, hogy mi történt velünk.

– Inkább maradnék segíteni… Lehet, hogy tudnék tenni ellene, hogy megtörténjen – Esther már akkor tudta, hogy mit kap majd válasznak, amikor belekezdett a mondatba.

– A csillagok jelölték ki számunkra az utat, amit járnunk kell; kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük az éjszaka fényességét?

A bevett mondat. A beletörődés jelmondata, ami, ahelyett, hogy erőt adott volna, most inkább haraggal töltötte el Esthert. Először akkor hallotta, amikor hat éve eltemette első gyermekét, majd újra és újra… Mikor évekkel rá elveszítette a másodikat is, mikor rátámadtak az egyik gyűlésről hazafelé és kevés híján megölték, mikor apját ledöfték munkaszobájában és a családi vagyon egy töredékével megléptek az ismeretlenek. Kezdett elege lenni a jelmondatból – de a harag legalább elűzte az aggodalmát.

– Az utat járjuk, ha holdak sincsenek, mert fénylenek a csillagok – Esther válasza a tradíció megkövetelte mondat. Az elfogadás, a behódolás mondatának tűnt most. Iulia haloványan, mintegy biztatásul elmosolyodott, bólintott, majd néhány szívdobbanással később, kortyolva italából, folytatta.

– Összegyűjtöttük kísérőidet, akik Pyarron felé segítik az utadat… – itt hosszabb szünetet tartott, egyrészt azért, hogy Esther biztosan figyeljen minden szóra, másrészt pedig azért, mert megszédült. Az italába kevert méreg, amivel tanítványa érkezése előtt hintette meg a bort, hatni kezdett, hogy emlékeztesse az idő múlására. – Kalandozókkal utazol Rymiloba, kedvesem. Előkészítettünk neked mindent. Az asztalodon találsz majd egy pecsétes levelet, melyet el kell vinned és egy apró borítékot, benne egy névvel, akit keresned kell. A sivatagi háború miatt hetekbe is beletelhet, mire rábukkansz a városban. Ha szerencséd van, még a vitorlák versenye előtt tudsz vele beszélni.

– Köszönöm – csak ennyi, ezzel az egyetlen szóval váltak el egymástól, ahogy Esther bólintott, felemelkedett az asztaltól és kilibbent a szobából. Ha tudta volna, hogy mestere fertályórán belül örök álomra hajtja a fejét, valószínűleg nem intézte volna el ennyivel.

(Lord Rufus)

Nincs hozzászólás
Szólj hozzá!