Könyvtár
Az Ekbir romjai között
  • Közzétéve:
  • 2015. július 21.
  • Szerző:

    Mentálcsavar

  • Hozzászólások:

    0

Második hangulatkeltő a kettőből a IX. Mentálcsavar Tábor M.A.G.U.S. játékához. Idejét tekintve valamennyivel az előzőt megelőző időkben, térben attól jóval délebbre, az Ekbir-sivatagban játszódik.

Tari megtörölte verejtékező homlokát, ahogy körülnézett a tájon. A dzsenn nő végigharcolta a Manifesztációs Háborút, látta, tapasztalta az amund papok hatalmát és a mindent sivataggá változtató szavak szörnyű erejét és most mindez eszébe jutott. Az emlékek hatására a hátát és combját csúfító hegek újra sajogni kezdtek. Népe hagyományaihoz mérten a gondolatai tisztaságához fordult érzései elől, a mentál hűvös nyugalmát kereste az érzelmek keserű forróságával szemben. Néhány pillanat alatt megtalálta, ahogy mindig; erre tanították leánykora óta.

Az Ekbir-sivatag egyszerre fenséges, ismerős és riasztó látványt nyújtott. Ezredévek óta hullámzó, fodrozódó homokdűnék sokasága csillogott az égető napban. Az özönvizet idézték, mely a hatodkori kataklizmák nyomán borította el e tájat, és visszahúzódva a hajdanvolt erdőségek maradványaival együtt a termőtalajt is magával ragadta. Egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen, szinte vakított a homok.

 

Tari egy kőoszlopon állt, egykor egy hatalmas palota egyik központi oszlopa lehetett. Innen látta be legjobban a környéket. Nem bízott a kaliunokkban, akik ide vezették őket, a bizalmatlansága pedig már számtalanszor megmentette az életét. Az oszlop körül számos másik, kisebb kőemelvény állt, a nomádok ehhez kötötték ki hátasaikat, amelyek leginkább az ibarai aprólovakra emlékeztették a dzsennt, de alkatukban, színeikben mégis különböztek azoktól. A palota falaiból is maradt még valami, szomorú emlékeztetőül az egykor itt is virágzó birodalmaknak; ezen falak egyike mellett tűnt most fel a nő csapatának egyik tagja, egy fiatalabb hadzsi. Intett neki, hogy menjen.

Szóval már zárjuk is a lejáratot, gondolta. Ez a bérvarázsló aztán nem pocsékolja az időnket.

 

A neves erioni műgyűjtő, Farid Al Sa’hia dolgában jártak el, akinek a világ minden táján voltak szemei és fülei, amelyeket az izgalmas, lehetőleg ősi és veszélyes dolgok hoztak működésbe. Az Ekbir-beli romok megismerésére indult Krad-papok és lovagok szavai nyomán értesültek először a kaliun történetekről a romok alatt húzódó barlangrendszerekről, kincsekről, szobrokról.

Most pedig itt voltak és megtalálták, amit kerestek – egy szobrot, melyet mintha bazaltba álmodott volna durvakezű megfaragója. A szobrot, amit kisebb-nagyobb, misztikus jelek tucatjai borítottak, s melynek talpa egy volt a sivatag alatti területek kőzetével. Mintha kifejezetten ebbe a kőbe faragták volna s csak köré vájták volna a palota felszín alatti helyiségeit.

 

Alighogy Tari leért a hűvös járatba, találkozott a varázslóval. Talán Jassonnak hívták? A dzsenn nem emlékezett pontosan – eddig inkább szótlannak bizonyult, mágiájának pedig leginkább az utazásokkor vették hasznát. Elmondása szerint a tér és anyag letéteményese volt.

Az elkendőzött arcú, ébenfekete bőrű kaliunok bizalmatlanul méregették, amikor megjelent. Megszokta már ezeket a pillantásokat; korábban a fayumik között is ki kellett állnia ilyesmit. Nő volt és fegyver volt nála. A sivatagi népeknél ez tabunak számított.

A nomádok vezetőjének ruháját és nyakát háncsfonatok díszítették, ajkait zöldre, homlokát vörösre festette, ez jelezte rangját. Amint Tari megérkezett, vezetőik felnyalábolták felszerelésüket és kivonultak. A vezér még néhány szót váltott a varázslóval – a dzsenn nőnek fogalma sem volt, hogy értik meg egymást, hisz a bűbájos egyszerű közös nyelvet használt, amit a nomádok közül senki nem beszélt –, aztán eltűntek a lépcsőn. Ezek szerint a varázsló nem tudott megegyezni velük. Nem várják meg idelent a varázst.

– Minden rendben volt odafönn?  – fordult Tari felé a varázstudó. A tanítványai korábban lustán szétszóródtak, úgy várakoztak, de mostanra felszedelőzködtek.
– Amennyire rendben lehet ezen az istenektől elhagyott tájon – felelte félfogról, kedvtelenül a nő. – Úgy látszik, a nomádok nem forralnak támadást ellenünk…

Egyáltalán nem volt ínyére ez a megoldás. A varázsló és tanítványai arra készültek, hogy varázzsal beomlasztják, majd teljesen átjárhatatlanná teszik a feljárót és mágiával távoznak majd. A bérmágus meggyőzte a műgyűjtőt róla, hogy csak így helyezheti biztonságba a szobrot, amíg nem találnak ki valami megoldást a sérülésmentes szállításával kapcsolatban.

– Legalább öt-hat zavartalan órára lesz szükségem – emlékeztette Jasson vagy tizedik alkalommal.
– Ha többször nem mondod el, talán megkaphatod.

A varázsló elmosolyodott, majd intett a tanítványainak. Szóval kezdődik – gondolta keserűen Tari, – a következő fél napban teljesen ezekre a köpenyes bűbájosokra leszek utalva. Csak nehogy megbánjam…

Nincs hozzászólás
Szólj hozzá!